Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VIII. Szakma és szaksajtó
A fényképészeti szaksajtó sajátossága Az ismeretek begyűjtése, termelése és közvetítése a sajtó funkciója, annak minden konkrét megnyilvánulási formájára jellemző. A szaksajtó olyan értelemben speciális megnyilvánulási forma, hogy nem a társadalom minden osztálya, rétege számára fogyasztható és szükséges, általános ismeretanyagot gyűjt be, termel és továbbít, hanem a társadalmi termelésben, munkamegosztásban sajátos helyet elfoglaló csoport (csoportok) által igényelt és a sajátosságot formálisan, tartalmában is hangsúlyozó, speciális ismeretanyagot tükröz és továbbít. Segíti az adott szakma gyakorlóinak csoporttá, réteggé formálódását, nemcsak a munkában, tevékenységben felhasználható ismeretanyag kibocsátásával, hanem a szakmára jellemző (tipikus) magatartásformák, érték- és normarendszer kitermelésével, terjesztésével, és küzd a szakma társadalmi elismertetéséért. Az egységesülés igénye nemcsak a szakmai (gyakorlati) normák, a művészeti-esztétikai értékek egységes értelmezésének, a viselkedés azonos formáinak elsajátításában tapasztalható, hanem kifejeződik a továbbított ismeretanyag jellegének megválasztásában és megjelenítésének formájában. Ezek a követelmények - amelyek jól tükröződnek a fényképészeti lapok nyolc évfolyamának számaiban - a következők: gondos igyekezet arra, hogy az ismeretanyag mindenki számára érthető, hozzáférhető legyen; gyors reagálás a fényképészet minden területén tapasztalható újításokra, új jelenségekre; a szakmai érdek, a szakma szempontjából jelentős elvek hangsúlyozása bármely információ ürügyén; pontosságra törekvés; burkolatlan pedagógiai szándék. A lap szerkesztője minden, itt felsorolt jellemzőt következetesen igyekszik érvényre jüttatni. Nem titkolja, hogy szándéka a nevelés, a tájékoztatás. A szakma ellentmondásos helyzetéből adódóan, az egységesítést szüntelenül szem előtt tartva nem meglepő, hogy a lap nem törekszik objektivitásra. Könnyen magyarázható ez az elfogultság azzal, hogy a szakma léte szinte minden nap veszélynek volt kitéve - más kérdés, hogy ez a veszély vélt vagy valóságos -, az ellentétes, egymásnak ellentmondó társadalmi igények és ítéletek kereszttüzében állott. Ilyen körülmények között az események, jelenségek objektív ismertetésének, kommentálásának érvényre juttatása megfosztotta volna a szakmát ütőképes fegyverétől; konfliktusokat eredményezett volna a szakma nem azonos társadalmi helyzetű gyakorlói között (mint ahogy erre volt is nem egy példa), de a fényképészet ügyét nem vitte volna előre egy jottányit sem. Ezért meglepően gyakoriak a szakmai érdekeket képviselő lapban az esztétikai jellegű, romantikus hangvételű, érzelmileg telített, elkeseredett erőfeszítéseket tükröző írások. Felmagasztosítják a szakmát, hangsúlyozzák jelentőségét; a fényképészt, a fényképezőt, különleges képességekkel, tehetséggel felruházott embernek állítják be. Az egyéniség jeleit keresik. Az egyes cikkek szerzőinek hangneme különböző, sőt a különbözőségre törekvő. Gyakran élnek a retorika eszközeivel, fordulataival, és teszik ezt nemcsak egyéni presztízsük növelése érdekében, hanem egy rendkívül vegyes közönség érdeklődésének felkeltéséért, rendszeres olvasóvá nemesítéséért. Egyfelől tehát a gyakorlati, nap mint nap hasznosítható ismeretek terjesztésének igénye, másfelől a szakma társadalmi-gyakorlati elvárásainak kielégítése jellemzi a megin-304
