Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

VIII. Szakma és szaksajtó

rését, és táplálja benne a létbizonytalanság érzetét. A helyzet különös, hamis tudatot alakít ki: a fényképész másképpen látja a maga és szakmája helyzetét, mint amilyen az objektiven. E hamis tudat, e mítoszvilág kialakítását lehetővé teszi az is, hogy a fényképészet mint új tevékenység megítélése - technikai folyamatainak a korabeli laikus számára bonyolult voltából adódóan - bizonytalan, a szakma gyakorlóin, a néhány műkedvelőn kívül senki nem tudja, hogy milyen folyamatok eredményeképpen születik a fénykép; hogyan állítható elő; mi a fényképész tényleges feladata. [4]

Mivel a fényképészetet elszórtan, izoláltan dolgozó emberek művelik, a tevékenység szakmává érlelődése, kifejlődése váratlanul éri a társadalmat. Evek, sőt évtizedek telnek el - egészen az 1900-as évek elejéig kell erre várni -, amíg a fényképészet mint szakma a legalizált elismertetést megkapja, és iparrá válhat, immár nemcsak a valóságban, hanem a törvények szellemében is.

A fénykép iránt megnyilvánuló társadalmi kereslet a múlt század hatvanas éveiben egyre nőtt. A fényképészet olyan tevékenység lett, amelyben létkérdéssé vált a szétszórtan dolgozó erők összefogása, a szakma egységesítése. Az erőfeszítéseket 1872-ben siker koronázta. A Pesten megalakult „Magyar fényképészek egylete" fő céljának tekintette „a fényképészet lehető' tökéletesítését, terjesztését és haladásának előmozdítását", mivel a „társulás a haladásnak leghathatósabb eszköze". [5] Az egylet elérendő céljai között kiemelt helyen szerepelt, hogy a fényképészeti szakma elszórtan dolgozó tagjai között kapcsolatot teremtsen, és ennek leghathatósabb eszközeként alapította meg lapját.

Az a felismerés, hogy a sajtó a társadalmi kommunikáció óriási szervező erővel bíró formája, a XIX. század végén tudatosul és konkretizálódik a különböző szakmák, szakterületek egyre szaporodó publikációiban. A társadalmi kommunikációs rendszerben a lap két irányú közvetítőcsatoma lesz, szakmai ismeret- és normarendszert bocsát ki, valamint a beérkező kérések, kérdések, ajánlatok, reakciók közzétételével hozzájárul a szakmán belüli kapcsolatteremtéshez, kommunikációs lehetőséget biztosít az egymástól elszigetelten dolgozó szakfényképészek között, akik ily módon kicserélhetik tapasztalataikat, ismertethetik az általuk alkalmazott eljárásokat és szakmai fogásokat. [6]

Történeti tény, hogy az első fényképészeti szaklap, amelyet fényképészek készítettek, fényképészek számára, 1872-ben látott napvilágot. [7] Szerkesztőié az úttörés érdeme, a periodikus rendszerességgel megjelenő fényképészeti szaksajtó azonban csak tíz esztendővel később, 1882-ben, a Veress Ferenc kezdeményezésére és költségével meginduló Fényképészeti Lapok publikálásával születik meg. [8]

A lap nem kis nehézségek közepette indult útjára 1882-ben Kolozsvárott.

Egy évvel korábban Veress Ferenc az egyik tekintélyes fővárosi lapban terjedelmes nyílt levelet intézett a magyar fényképészekhez, amelyben felszólította őket, hogy tömörüljenek egyesületbe. A többi napilap említést sem tett a felhívásról, és a fényképészek között egy sem akadt, aki reflektált volna Veress felhívására, akár írásban, akár tetteivel. [9] Veress ebből azonban nem azt a következtetést vonta le, hogy a fényképészek egyletbe tömörítésére még nem érett volna meg az idő. [10] Egy esztendőnyi lapkiadói gyakorlat kellett ahhoz, hogy ráébredjen, ez még nem sikerülhet. [11]

300