Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VIII. Szakma és szaksajtó
A fényképész-szakma helyzete Még az 1860-70-es években is a fényképészet kevesek által gyakorolt tevékenység, keresetet, megélhetést biztosító szakma, és fejlődésének csupán kezdeti szakaszában tart. [1] Magyarországon már átélt néhány megrázkódtatást. A 60-as évek elején tömegesen térnek át gyakorlására a kenyerüket féltő arcképfestők. Alig néhány évvel később tömegesen mennek tönkre. A szakma felszív egy sereg, más foglalkozási ágat odahagyó, vállalkozó szellemű embert: gyógyszerészeket, aranyműveseket, bohémeket, akik könnyű megélhetési forrást keresnek. Az 1880-as évek elejére a fényképészet társadalmilag igényelt tevékenységi formává, szakmává válik, de megtagadnak tőle minden társadalmi presztízst. Ezekben az években a fénykép már társadalmi követelmény. [2] A kevésbé vagyonos „munkából éló' osztályok számára" a fényképkészíttetés szükségszerű. „Csak be kell menni bármely elhelyező' intézetbe, el kell olvasni a lapok hirdetését, s meggyó'zó'dhetünk, hogy a mai nap kocsist, huszárt, szakácsnét, inast vagy gazdatisztet, neveló't, neveló'nó't, kereskedó'segédet, Írnokot úgy szerzó'dtetik, hogy bekívánják tólük az arcképüket". [3] A megnövekedett igények kielégítésére igen heterogén összetételű szakfényképész gárda áll rendelkezésre. A népszámlálás tanúsága szerint 1882-ben 257 önálló fényképész és 219 segéd dolgozik Magyarországon. A fényképész szakma rétegezett. A szakmát alkotók jelentős hányada vegetál, a pauperizálódás útján van. A társadalmi különbségek, amelyek a kevés számú, jól kereső, ismert fényképészmesterek - akiknek műtermét a király, a főhercegi családok, az arisztokrácia is látogatja - és a periférián vagy vidéken dolgozó, vagy vándorló fényképészek alkotta szegény vagy elszegényedő mesterek között érzékelhető feszültséghez vezetnek a szakmán belül. A fényképészet - a korabeli rendelkezések, ipartörvények alapján - nem tekinthető sem iparnak, sem művészetnek. Maguk a fényképészek a művészi címre aspirálnak, ezt azonban a társadalom szünetlenül megtagadja tőlük. Sajátos szemlélet alakul ki: a fényképész magát alkotónak, tevékenységét művészetnek tekinti, a társadalom azonban nem. A társadalom mesternek, iparosnak minősíti a mindennapi gyakorlat alapján, ugyanakkor megtagadja tőle ennek intézményesített elisme299
