Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
Duna, jobb felől a Szilisztria alatt hajókból épített hid veti sötét árnyékát az ezüstösen csillogó habokra. A távoli dombok magaslatán egymást átfonó, majd egymástól távolodó, határozatlan körvonalú tömegbe összeolvadó fekete csikók, felettük a szél hajtotta, fehérben játszó felhőkkel: a seregek vívnak itt életre-halálra menő csatát. Sokunkban élt a kétely, vajon a fényképészet ábrázolni tudja-e híven a háború nagy színjátékét, melyet oly szívet szorító érdeklődés kisér. E két fénykép minden kétkedőt meggyőz arról, hogy igen. [...] Az idő azonban múlik, a harc még mindig Szilisztria alatt folyik. Az oroszok támadókedve megtörik a török őrsereg erélyes ellenállásán. Visszavonulást fújnak, s eközben kapja őket lencsevégre találékony fotográfusunk. Lovasát vesztett paripa vágtat, társzekerek sorjáznak el, bennük katonákkal, Hatalmas kígyót formál a hadoszlop. Felkuszik a magaslatokra, miközben a késlekedők még lovaikat itatják a folyónál, maguk is felfrissülnek. [...] A veszély most is ott leselkedik Szathmári nyomában, mint 1854 áprilisának első napjaiban, az oroszok ostromgyürüjébe vont Oltenyica mellett. Társzekerével, mely laboratóriumát is hordozta, túl közel merészkedett a városhoz, s kezdte Párizsból, Bécsből drága pénzért hozatott sötétkamaráival, műveletét. Hirtelen heves megrendülést érzett, majd robbanás zaját hallotta. Tudván, hogy rossz helyet választott, odébb állt, hogy kikerüljön a török őrsereg lőtávolából, de bátran állva a veszélyt. Egy pillanattal később újabb robbanás reszkető meg a levegőt, de már sokkal erősebben. [...] Művészünk ekkor eszmélt, hogy reá lőnek, még pedig mily nyugtalanító pontossággal. A jelenet, melyet megörökíteni kíván, azonban vonzza. [...] Néhány pillanat, s a kép elkészült. Ideje, mert egy harmadik, az előbbieknél jobban irányzott lövés csak néhány lépésre tőle szántja fel a homokot. [...] Újabb levételén kozákokat látni, izmos lovaik magas nyergében, hosszú lándzsáikkal. [...] Abasibozuk [1], az aráb s a görök különös keveréke. [...] Fegyverzete hosszú puskából, övébe tűzött hosszú pisztályokból áll. [...] Szathmárit igaztalanul szidták, amiért ecsetjével kiigazította fényképeit [...], holott belőlük összeállított albuma oly művészi munka, melyből festő, költő és történetíró egyaránt haszonnal meríthet." [2] Szathmári - mindkét harcoló felet megörökítve - oly ritka bravúrt vitt véghez, amely utána senkinek sem sikerült. Jó kapcsolatok, elszántság és merészség kellett megvalósításához, amelyet aztán koronás fők is elismeréssel nyugtáztak. A világkiállításra utazó fotográfust 1855. június 6-án III. Napóleon császár fogadta, július 19-én pedig Wight-szigetén az éppen ott időző Viktória királynő elé járulhatott albumaival. [3] Koronázás a Lánchídfőnél A hatodik évtized békés eseménysorozattal indult. Az országjáró körúton tartózkodó Schrecker Ignác Úti albumába gyűjt képeket. „Hazánk némely vidékén a lelépő községbíró az újonnan választottnak jelképesen átadja hivatalát." Ezt örökítette meg a fotográfus, aztán tovább indult Gombosra, ahol a vasútépítési földmunkák várták. Itt éri a hír gróf Teleki László öngyilkosságáról, amelyről Simonyi Antal sztereofelvételei számolnak be. Stupa György, gyógyszerész - Varsányi János örökébe lépve, 276
