Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
A táj varázsa Abban a műfaji értékrendben, amely a téma-hierarchia alapján alakult ki a XIX. század hatvanas éveiben fényképészetünkben, a csúcson az arckép állott, de vele majd azonos szinten a tájkép kapott helyet. Mindkét műfaj elv-, követelmény-, és értékrendszerét a festészettől örökölte, mint modelljétől, és sikerrel őrizte a századfordulóig. „A tájfényképésznek mindig a festőmüvészetet kell követnie [...], régi mesterek munkáit, az ideálist keresni a művészetben" - hangzott az évtizedekre iránymutató szabály. [1] A művészeti elv- és követelményrendszer legfőbb szempontjai - a kompozíciót, a távlatot, a megvilágítást illetően - a képalkotásra vonatkoztak és eredményében tükröződtek. Közülük az elsőt az érvényben lévő szabályok figyelembevételével, vagy figyelmen kívül hagyásával, de mégis szabadon alakíthatta a fényképező. A megvilágítást, a távlatot azonban nem befolyásolhatta. Az előbbi esetében alkalmazkodni kényszerült hozzá, az utóbbiéban megoldotta a feladatot helyette az objektív. Mivel a különböző gyútávú objektívek más és másként tolmácsolták a távlatot, olyan, ún. tájobjektívre volt szükség, amely nem torzította a valóságos perspektíva-viszonyokat, hanem a szemnek megszokott távlatéhoz hasonlót, vagy vele egyezőt rajzolt a negatívra, és megszabadította a fotográfust legnehezebb feladatától, a távlat-teremtéstől. Maradt azonban gond így is elég. A jó tájkép félreérthetetlen ismérve az éles rajzolat, a szimmetrikus kompozíció volt, a valóság minél hívebb tolmácsolása. A nyolcféle, lehetséges megvilágításmód közül négyet kizárandónak tekintettek, s a fennmaradóak közül - egészen jobbról, vagy balról, a háta mögül jobbról, vagy balról - választotta a legmegfelelőbbet a fényképező. A legelőnyösebbnek azonban évtizedeken át azt tartották, ha a nap, félig felemelkedve, „az égbolt közepe felé oldalt és hátunk megett" állt. [2] Az oldal világítás vonzerejét az adta, hogy a táj - kivált napnyugtakor - árnyékban gazdag, hangulatos képét eredményezte, és ellensúlyozta az égbolt bántó, egyhangú fehérségét, amelyről feltűnő módon hiányzott a felhőzet. Felhőt ugyanis csak jóval később - egy táj- és egy felhő-negatív összemásolásával - tudtak varázsolni a tájkép egére. A műértők tisztában voltak azzal, „mennyi zakatával kell fölszerelve lennie a tájfényképezőnek", aki mint Szathmári Károly, arra vállakozott 1862-ben, hogy 241
