Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
beutazza Romániát, amelynek vidékeiről 55 közönséges, illetve - az objektív szűk látómezejét 180 fokra, sőt annál többre tágító, több részletből összeillesztett - ún. panorámafelvételt készített, amelyek közül 38-at az 1867-es párizsi világkiállításon is bemutatott. [3] „E tekintetben czélnak megfelelő lenne - írja Veress Ferenc - egy általam kitalált oly szerkezetű szekér, melyről az országutakban eső szebb-szebb tájakat fényképezni lehetne úgy, hogy abból ki egy lépést se kellene tenni. Ez úgy esnék meg, hogy a szekér tetején egy kürtő alakú csőben levő prisma által a sugarak megtörve folynának az üveg lencséken keresztül a szekér belsejében körben felállított érzékenyített üveg lemezekre. A hogy a tájnak egy része felvétetett, a szekér tetején lévő tubuson egyet fordítunk s azonnal elkészül a második kép s így tovább, míg körben az egész tájék elkészült." [4] Az elmés találmány azonban nem valósult meg, és nem segíthette Veresst, Erdély szebb tájait bejárva, azokat megörökíteni. Ahhoz viszont, hogy közelebbi környezetét, Kolozsvárt és környékét lefotografálja, nem volt szüksége sok „zakatával" felszerelkedni. Röviddel azután, hogy Taupenot és mások száraz (kollődium) eljárását kitanulta, a városról és környékéről 50 felvételt készített, s a negatívokról 40 féleképpen pigment-képeket, amelyeket „csinosan összekötvén, album gyanánt fölséges királynénknak ajánlottuk fel". [5] Az első - és egyben a legnagyobb, 107 cm széles - panorámafelvétel a várost a fellegvár tetejéről, dél-nyugat felől, a második délről, a „felekki" oldalról, a harmadik keletről, a kövespadról, a negyedik észak-nyugat felől, végül az utolsó a Kanyarmát tetejéről ábrázolja. A javarészt város- és épületfelvételekből álló album egy érdekes -Veress által Neutral Dinte fénynyomat-nak elkeresztelt - tájfelvételt - Bonczidai park - is magába zár. A hatalmas parkban, a kép középterében, egymástól jó néhány méterre felállított, apró alakok alkotnak mintegy arcvonalat, velük párhuzamosan, a háttérben viszont csak egyetlen, ün. staffázs-figura álldogál. „A Staffage a képnek meglepő bájt ad; nem is gondolunk rá, hogy fénykép van előttünk [...], az egész úgy hat ránk, mint egy művészi remek." [6] A „valódi" műérzékkel és ízléssel alkalmazott staffázs kétségtelenül nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy egy fénykép - amelyen ezáltal érzékelhető volt a komponálás - tőle „műremekké" váljék, de a ráadás (ahogy a staffázst „magyarították") alkalmazásának jóval egyszerűbb oka volt. A staffázs léptékül szolgált a szemlélőnek, aki ennek segítségével alkothatott fogalmat magának az ábrázolt táj kiterjedéséről, a benne elhelyezkedő tárgyak méreteiről. Ezért is alkalmazta a segesvári Schuller Lajos ez idő tájt fotografált látképein, csakúgy mint a veszprémi Lengyel Samu (7-1888) balatoni, Kozics Ede pozsonyi látképein, a besztercebányai Würsching Rezső' erdőrészletein, a podolini Kalaba József tájképein, amelyek „a fővárosból idekerültekkel összehasonlítva, bátran állják ki a versenyt". A szebeni Glatz Tivadar, miként korábban viseletképei is tanúsították, „vidéktanulmányaiban" is értő módon használta fel a szereplőket. [7] Veresséhez hasonló, nagyszabású vállalkozás azonban csak egy akadt abban az évtizedben Erdélyben, Orbán Balázsé (1829-1890). A lapok és folyóiratok feltűnően sokat emlegették 1868-ban báró Orbán Balázs - „ki Utazás Keleten czimü terjedelmes irodalmi müvével már évek előtt közelismer - tést vivott ki" magának - a Székelyföld leírása című, 6 kötetes nagy „vállalatát", 242
