Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
vállalkozása elszigetelt kísérlet, a kortársak előtt ismeretlen marad. [31] Az a döntő fontosságú stílusváltozás, amely másutt a századforduló táján az arcfényképezésben bekövetkezett, Magyarországon még évekig váratott magára. Fényképészeink nagy gondot fordítottak ugyan a felvételre és kidolgozásra, az - az angol szaklap megállapítása szerint - pontos és részletező volt, mint egy térkép, csak épp az hiányzott, ami a művészetben a legnagyobb erény: az eredetiség. [32] Megújulni: ez a generáció erre már képtelen volt. „Természetellenes világítással, cifra hátterekkel, színpadi butorfelszereléssel, hamis, egyénietlen, keresett pózokkal ékeskednek képeink" - írta önkritikusan a közülük való, de megújulást áhító Székely Aladár (1870-1940). [33] Ehhez azonban száműzni kellett a műteremből a festett hátteret, a papírmaséból készült kőpadot és kerítést, s környezetében megörökíteni a modellt, vagy a műterembe vinni, és a lakás hangulatát sejtető „csöndes hatású tapéta-hátterek előtt", vagy a szabadban lefényképezni az embereket. [34] A szaksajtóban bemutatkozó Balogh Rudolf A máramarosi amazon című képe (1905) „e beállításnak kitűnő mintájául szolgál". „Az utón nyargaló parasztasszony [...] a képnek csak igen kis részét foglalja le, mégis csak ez van élesre beállítva, a többi mind elmosódó, hatásosan támogató szerepet játszó staffázst képez." [35] „Forrongás van a művészet terén mindenütt. [...] Új eszmék, új világnézet, új szempontok uralkodnak." Az új irányba induló portréfotográfus-nemzedék - Székely Aladár, Rónai Dénes, Pécsi József (1889-1956), Gaiduschek Erzsi, Máté Olga (1878-1961), Révész Zoltán, az aradi Faix Jacques és Matusik Márton -, „mely a túlzott távlatnak és természetellenes plasztikának ellenzője, és mindenben a természetességre törekszik", nem a finoman simított, kiretusált képet, a pózba merevített modellt tekintette ideálnak, hanem egyszerűségre, valószerűségre törekedett. A kezdeményezés azonban ezúttal is a kísérletező kedvű műkedvelők - Szakái Géza, Widder Frigyes, Kohlman Artúr - táborából indult el. Junga Sebő éppen a természetesség megőrzése érdekében elsőként készít teljes-lencsével (teleobjektívvel) portréfelvételt egy kisfiúról a szabadban [36[, Bede Dezső az első valódi önarcképet. [37] A műkedvelők-műtermük nem lévén - kényszerültek saját környezetükben, illetve a szabadban portrét fotografálni. „Az első volt e téren Petrik Albert (7-1914), aki a favorizált sablonképekkel szemben soká egyedül vívta a harcot", míg Rónai Dénesben társra nem talált, aki a Photo-club 1906-os kiállításán Klárika, Rabbi, Az egri fertálymester, A cigarette, Orvvadász című képeivel tűnt ki. Petrik „írókról, művészekről való fotogramjai [38] tanulmányok a fény és az optikai eszközök kifejezőképességéről, mellyel mindazt, ami egy arcban hangsúlyozható, jellegzetes, briliáns egyszerűséggel irt oda a fényérzékeny papírra". [39] A fiatalok - a természetesség jegyében - már kizárólag oldalvilágítással dolgoztak, de az idősebbek közül, aki tehette - mint Uher Ödön - az új műteremben is megőrizte a régi, felső világítást, és építtetett mellé egy másikat, oldalvilágítással. [40] Egyre többen a világítás megújításában látták az arcfényképezés stílusváltásának legbiztosabb garanciáját. Sokan kizárólag mesterséges fényben, alkalmanként éjszaka, a szabadban, vagy fény ellen fotografáltak. Végérvényesen, lomtárba került az a megcsontosodott balhiedelem, hogy a fényképezéshez feltétlenül nappali világításra van szükség. Sőt, kiderült, hogy a műfényben készült felvételeket, ha jók, nem is 230
