Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

VII. Az objektív látásmódja

nézőre ez kellemetlenül hatott. A véleményalkotást az újdonság megdöbbentő ereje befolyásolta, hisz az ember először láthatta önnön arcát képen. „Az igazság tüköré", amelyet egy olyan korszak teremtett, „melyben minden csak színlelésen alapszik", gyorsan elterjedt, holott „épen az igazság az, mitől a gyarló emberek leginkább irtóznak". Már pedig a dagerrotípia „nem szokott és nem tud hazudni sohasem". [4]

Az első évtizedben csak kevesen - főleg tehetősek - engedhették meg maguknak, hogy arcképüket elkészíttessék a fényképésszel, de ez a mennyiség is jóval meghaladta a korabeli festett portrék számát, a művészet demokratizálódásának kétségtelen bizonyítékaként szolgált. „Mikép fog majd az utókor csodálkozni - ékelődött ennek kapcsán Nagy Ignác -, ha a tömérdek arcképet látja! Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilencedik században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikről a történeti évkönyvek [...], isten tudja mi okból, hallgatnak! Szerencsés találmány, melynek segítségével két jó forintért minden ember az utóvilágra, és annak nyelvére juthat!"

„A drága érczlapot" hamarosan felváltotta a jóval olcsóbb papír, amelyet „könnyebben és minden kényelmes velebánás nélkül lehetett hordozni, gyűjteni, szétküldeni". „Az előnyöket, melyek az ily papirosképeknek az ércztáblára rajzoltak felett az elsőbbséget megadják", könnyű számbavenni. [5] Noha az ezüstözött rézlemez szebb és tisztább rajzolatot nyújtott, mint a rostos papír, az utóbbi mégis inkább hasonlított a kor művészeti ideáljához, „azon sepia rajzolathoz", amely az ügyes művész keze alól kikerült. Az Edinburgh-ban megtelepedett Szabó Iván képei „a tökéletes, finom rajzolat tekintetében talán kívánnivalót hagynak, de modelljeinek gyengéd, hajlékony tartása, meleg emberségük ezt feledtetni látszik". [6] Csakúgy, mint annak az egységes, 257 papír-negatívból és pozitívból álló - a győri Xantus János Múzeum tulajdonában lévő - képanyagnak a fotói, amelyek Skoppál József tevékenységét szemléltetik, és amelyhez mennyiségben és minőségben hasonló kollekció Magyarországon közgyűjteményben nem akad. A mélybarna, enyhén sárgás, feketés, szürkés-zöld, -kék, -barna színű, matt, tömött és laza rostú (sópapír), illetve fényes (viaszolt), 12 x 9 illetve 13 x 11 cm-es képek jelentékeny része napra pontosan datált (ami rendkívül ritka, és a kollekció értékét tovább növeli). Az első fotó 1850. április 11-én, az utolsó 1852. július 18-án készült. Mivel azonban ez utóbbi az egyetlen, 1852-es kép, a többi, mindahány, egyhuzamban, másfél év alatt készült, ami kétségbevonhatatlan stílusegységet mutat. Köznapi emberek sokasága - ki névvel, ki névtelenül - látható e portrékon. Végletes egyszerűség jellemzi mind a modellt, mind a képeket. A környezet mindig szerény, szinte alig látszik. A legtöbbször mindössze asztal, karos- vagy támlásszék. A hátteret Skopáll ceruzával skiccelte a képre: egyikre oszlopot, másikra épületrészletet, kapuboltozatot. A beállítás azonban változatos: ki az asztalra könyököl, ki a szék karfájára fekteti karját. Az egyik férfi kabátnyílásába süllyeszti kezefejét, a másik mindkét kezét térdén nyugtatja. Annak, aki könyököl, szétnyílik kabátja, s látni engedi mellényét, óraláncát, fehér ingét. Az asztalon terítő, mintája szép, díszes. A másik alak pálcát tart kezében. Néhányan - haragvó férfi, gyanakvó nő - látszólag indulataikat is elárulják. Skopáll igyekszik mindenkoron összhangba hozni a modell korát, személyiségét beállításával, többségük társadalmi hovatartozása, foglalkozása a kép láttán pontosan még-222