Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
Köznapi emberek Előtted, pompás feltaláló, a Mű nem látott proletárt. Szobrászt, festőt elnyelt a háló; művük a gazdagokra várt! Királyoknak és hercegeknek márvány- s vászonért vívni kell; s míg a gazdagok verekednek, szegény embereké Daguerre. Cárját, Etienne: A szegények művészete, 1881-1883. [1] A fotografáló gép a legdemokratikusabb találmány, de plebejusokat arisztokratákká nevel. Bíró Lajos: A fotografáló gép. 1913. [2] „Milyen vagyok? kérdezi kíváncsian az ember; és erre a hiú és kicsinyes, erre a legemberibb és legnagyszerűbb kérdésemre pontosan, gyorsan és készen felel a fotografáló gép." [2] A dagerrotípia - tükröt tartva az ember elé - olyan képet rajzolt róla, amelyről „a legkisebb vonás, láthatatlan foltocska, jelentéktelen részlet az arcon, testen" sem hiányzott. A legkeresettebb dagerrotípisták - Marastoni Pesten, Lutz Lőrinc Kolozsvárott, Gottfried Bart Brassóban - arcképeik meglepő hasonlóságával, tisztaságával, a modell jellegzetességeinek kifejezésteli ábrázolásával vonzották megrendelőiket. [3] Pedig ezt nem csekély erőfeszítésbe tellett megvalósítani. Képeik személyfelvételekhez túl hosszú expozícióval, tökéletlenül rajzoló lencsével, alkalmi műtermekben készültek, ahol nem volt mód a fényt - a fotográfus legfontosabb ábrázolóeszközét - szabályozni, az ábrázolás követelményeinek alárendelni. A későbbiekhez mérten fényszegény objektív, a kevéssé érzékeny emulzió, a türelmetlenül mocorgó modell mind csak nehezítette dolgukat, s azt eredményezte, hogy „ámbár a' daguerotyp a' természetet híven utánozza, ha élő emberek arcképeit adja elő [...], eleven nélküli, holt lesz előadása", oly annyira, hogy néhány kényes ízlésű 221
