Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
a kívánt színhatást elérték, az utófejlesztést befejezték. Az egyszeri átvitel fordított képet eredményezett, ezért a kép másodszori átvitelére is sor került. Ezt az átvivőpapírt azonban már viasszal kezelték. Végül az egész képet spiritusz-lakkal „vonták át", amitől a színek fényt kaptak. 1904-ben a találmány annyira „javíttatott", hogy a már kettős átvitelre is alkalmas papírt a Hesekiel Adorlf és Társa berlini cég gépek segítségével állította elő, és a rajta készült képek a legnevesebb német kritikusok és szakemberek osztatlan tetszését is megnyerték. Franciaországi fogadtatása már korántsem volt ilyen egyöntetűen sikeres. Egyesek - így a Le Journal cikk írója - lelkesedtek érte, a szakemberek - így a Moniteur de la photographie nagytekintélyű szerkesztője, Léon Vidal - azonban elmarasztalták. „A Multico-papír - írta ez utóbbi -, ami annyit jelent, hogy többszínű, nem más, mint közönséges pigment-papir, mindössze azzal a különbséggel, hogy egy helyett több - sorrendben világoskék, zöldes fekete és vörös - szinréteget hordoz. [...] Ehhez hasonlót már mások is készítettek Franciaországban, de sosem fordult meg a fejükben, hogy ezt szines fényképnek nevezzék." A vita a két lap között még több számon át elhüzódott, ami cseppet sem tett jót a magyar papír hírnevének. Talán épp a hitelrontás miatt, a Hesekiel-cég megszüntette a gyártását, de 1906-ban még forgalmazta egy másik Németországban, a Gesellschaft für Farbige Photographie. Többet ártott azonban maga a másolás eredménye, a színekben tarka kép, amelynek színei azonban a természetével semmiféle összefüggésben sem voltak, és a véletlentől, de legjobb esetben a fotografáló tetszésétől függtek. Az eljárás széles körben sosem terjedt el, és a Multico-papír sorsa ezzel megpecsételődött. 1910-ben már csak a híre maradt, a papírnak végérvényesen nyoma veszett. [31] A fényképezés történetében merőben új korszak kezdődött 1904-ben, amikor a lyoni testvérpár, Auguste (1862-1954) és Louis Lumiére (1864-1984) később világszerte elterjedt új, valóban színes, autokrom (önszínező)-eljárását szabadalmaztatta. A lemezek - csakúgy mint másutt -1907-ben az osztrák-magyar monarchia egész területén forgalomba kerültek. Budapesten elsőként Pejtsik Károly szaküzlete árusította őket. Egy 9 x 12-es csomag - amely 4 lemezt tartalmazott - 7,5 koronába került. A színes fényképezés tehát eleinte korántsem volt olcsó mulatság. [32] Manapság már el sem tudjuk képzelni, milyen óriási feladat volt a lemezek előállítása. A lemez fényérzékeny emulziója és az alap gyanánt szolgáló üveglap között többféleképpen elhelyezett, áttetsző festékkel narancs-, zöld-, ibolyaszínre festett, keményítőszemcsékből álló színszűró'-réteg helyezkedett el, amelyet száraz por alakban és megfelelő arányban, egymással érintkezésben vittek fel az üvegre, így összefüggő réteget képezve, de ügyelve arra, hogy a szemcsék ne fedjék egymást. Az esetleges, fennmaradó hézagokat fekete porral (korommal), vagy színes részecskékkel töltötték ki. Ezután az egészet átlátszó lakk-réteggel vonták be, amelynek - épp úgy, mint a szemcséket rögzítő ragasztónak - a színes szemcsékkel megegyező törési együtthatója volt, így a fény szóródás nélkül hatolt a színszűrőn keresztül. A lakkréteg fölé kenték a színeket átbocsátó, fényérzékeny emulziót. Az elkészített lemezt hátlapjával az objektív felé exponálták, hogy a fénysugarak - mielőtt a színérzékeny réteget elérnék - először a szűrőrétegen hatoljanak át. Ahhoz, hogy a valóságnak megfelelő színviszonyokat helyreállítsák, a képet az elsőt követő máso-192
