Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
szetes színeiben látta a tárgyat. [27] Majd a már „természetes színű" Lumiére-képeket mutatta be - hasonlókat hozott Párizsból és vetített, Magyarországon átutaztában, Sigismund Bondy bécsi nagykereskedő is „melyeken a három kép egy és ugyanazon lemezen megfelelő színben egymáson van elkészítve". [28] Végül egykét, John Joly-tól származó, három színű, finom vonalakból álló rács segélyével reprodukált színes képet mutatott. [29] A „Feszty-féle körkép társaság" 1899-ben, komoly „áldozatok árán" a körkép-palota első emeleti helyiségében, naponta 4 órakor (vasárnak 5-kor is) magyarázó felolvasással kísért vetítéseket tartott „a legújabb és tökéletesbített találmányok nyomán". Az „íves és Jolly rendszerek szerint" készült színes fotográfiákat - amelyek iránt még hétköznap is „számos laikus közönség" érdeklődött, mert „tömegesen" látogatták e rendezvényeket - „skioptikon utján", ezüstréteggel „átvont" lapra vetítették. [30] Nagy feltűnést keltett idehaza és külföldön egyaránt Szlávik József „közös hadseregbeli" főhadnagynak hosszú kísérletezés után, 1903 táján a nyilvánosság elé bocsátott találmánya, a Multicolor-eljárás, amellyel - egyszerű másolás útján - színes fényképeket készíthettek. Több volt ugyan, mint egyszerű pigment-eljárás, noha később kiderült, hogy a valódi színes fényképezéshez vajmi kevés köze volt. A Multico-papírt három, egymást fedő festékréteggel vonták be. Legalul helyezkedett el a legsötétebb, legfelül a legvilágosabb színű. A színek összetétele a felhasználó igénye szerint változott. Például egy vörös, zöld, kék színekből álló tájkép negatívjának másolásához hasonló színekkel készült papírt használtak. A negatívnak az a része, amelyik a legátlátszóbb volt (a vörös szín helye), és a legtöbb fényt bocsátotta át az érzékenyített papírra, mindhárom festékréteget oldhatatlanná tette. A negatív közepesen fedett része (a zöld szín helye) a fénysugarakat csak részben engedte keresztül, és csak a legfelső és a középső réteget kötötte meg. A negatív legsötétebb része (a kék szín helye) a legkevesebb fényt engedte áthatolni, és így csak a legfelső (kék) réteget tette oldhatatlanná. A papírt erős ammóniákkal kevert, vízben oldott, jegeces kálium-bikromáttal érzékenyítették egy nappal a másolás előtt. Érzékenyítés után, még nedvesen, vizes tükörüveglapon, gumihengerrel végigsimították. Mivel a másolás menetét - amely megegyezett a pigment-eljáráséval - kevéssé tudták ellenőrizni, ezért fotométer segítségéhez folyamodtak. Másolás után a képet - a pigment-eljáráshoz hasonlóan - másik, gyanta és terpentinolaj keverékével kezelt, ún. átviteli papírra vitték át, és meleg vízzel hívták. Az égbolt helyén a vörös és zöld réteg kioldódott, míg a lombozat helyén csak a vörös és zöld réteg kioldódott, míg a lombozat helyén csak a vörös festék távozott, a vörös szín helyén a vörös festéknek csak az a kis mennyisége tűnt el, amelyik az árnyékosabb és világosabb részek színárnyalatának megfelelt. Ha bizonyos részleteket tovább akartak fejleszteni, akkor a papírt a vízből kiemelve, ecsettel, vagy vattapamaccsal „dolgozták meg" a világos részeket, mosták ki a kelleténél sötétebb festéket. A „fejlesztés" befejezése és az öblítés után a másolatot kálium és timsó oldatában rögzítették. Ezt újabb mosás, szárítás követte. A színhatást ún. utófejlesztéssel fokozták. A zöld és sárgás színt például hamuzsír, vagy 10 %-os konyhasó-oldattal vörös színűvé, metollal barnává változtatták. Mikor 191
