Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
gumi vegyítékével „átfuttatták", a szájat és az orrot körülvonták vele, s ezáltal a kép - úgy mond - élettel és „jellemmel" telt meg. [7] Az amerikai légecset felfedezése - amely a chicagói Charles A. Burdick találmánya volt - 1892-ben új lendületet adott a már lankadóban lévő mellékiparágnak. Használata 1893-tól Európa-szerte, így Magyarországon is elterjedt. Jóval tökéletesebb színhatást eredményezett, mint a közönséges ecset, a finom átmeneteket és az erős kontrasztokat tetszés szerint érvényesíthette, illetve váltogathatta kezelője. A töltőtollra emlékeztető eszközből sűrített levegő szórta fel a festéket - mint Rácz József Kálvin-téri műtermében - a színezendő felületre. Finomabb szemcsézetet eredményező, tökéletesebb változatát motor szabályozta, a tökéletlenebb ecset légpréselését lábbal irányították. [8] „Színezve olajban legújabb és legtartósabb mód szerint" Az a néhány fényképész, akiknek műtermében a színezés meghonosodott, csak azért folytathatta zavartalanul, évtizedeken át ezt a tevékenységet - épp úgy, mint a retusálást -, mert megrendelői között mindig akadt olyan, aki arcának idealizálását várta, s a fotográfiában nem hiteles képmását kereste. A műgonddal, de mégis nagyvonalúan felrakott színek elfedték az arc hiányosságait, és hitelüket a színezésben igyekeztek újrateremteni. A vízfestékkel színezett vizitkártyák sebezhető pontja túlontúl hangsúlyos kontúrjaikban, egymástól drasztikusan elkülönülő színeikben rejlett. A monokróm fénykép harmonikus tónusátmeneteit csak a kontúrok erőteljes hangsúlyozása nélkül lehetett tolmácsolni. Ezt azonban - anélkül, hogy a vízfesték színei egymásba ne folytak volna - akvarell-festéssel nem tudták elérni. Ehhez másfajta festésmódra, másféle alapanyagra volt szükség. Az olajfestés, vagy papíroleográfia erre kínált lehetőséget, amellyel elsőként Mártonffy Gyula „fotográfiai arcképészünk" tett kísérletet Kecskeméti-utca 1. alatt található műtermében 1854- ben, ahol az „általa módosított modorban" készültek „a szivet és észt gyönyörködtető", olajfestékkel színezett (chromo) képei. A fényképészek ugyanis egy-egy eljárást - ha nem óvott éppenséggel szabadalmi korlátozás - féltett titokként kezeltek, s ha nagy vonalakban ismertté is vált hamarosan, egy-egy művelet, vegyszer, fogás a leírásból mindig elmaradt, arra a felhasználónak magának kellett rájönnie. Az olajfestés sem képezett kivételt ez alól. Mártonffy egy korábbi, külföldi „müutazása" során ismerte meg - csakúgy, mint Schild A., aki 1862-ben Aradon már dolgozott vele - , Gévay Béla - Dorottya-utca 6. szám alatti, Wurm-udvarbeli műtermében - pedig „cs. kir. kizáró szabadalom" révén művelte. Strelisky Nándor - „a lipótvárosi templommal szemközt, a 3 korona-utcza 8-dik szám, az udvarban balra" - nem annyira „Ízletes kiállításban készült" egyszínű képeire, hanem Sárkány műkereskedő boltjának kirakatában közszemlére kitett „chromo-photográphiáira" bátorkodott nagyérdemű közönségét „figyelmeztetni", amelyeken „Pestnek több szépsége" volt megörökítve. Eljárását, „mely által a színek kimondhatatlan lágyságot és élénkséget mutatnak", 1865-ben még nem „sajátítá el senki". A tökéletesség azon szintjét, amelyet színezett fényképeivel elért, csakhamar túlszárnyalta neves rokona, 172
