Lontai Endre: Jogegységesítés a nemzetközi iparjogvédelem területén (Budapest, 1988)
II. Az iparjogvédelem nemzetközi intézményrendszere; a Párizsi Uniós Egyezmény
Az egyenlő elbánás elvének elfogadása nem volt egészen magától értetődő. Tulajdonképpen három alapvető variáns között lehetett választani. Számos szószólója volt nevezetesen egy „szupranacionális” koncepciónak, amely az egész jogterület egységes szabályozását javasolta, a részletekre is kiterjedően, tehát afféle „világszabadalom” intézményét célbavéve. Ennek az elképzelésnek még ma is inkább csak regionális keretben — amint később erre utalok, ott sem minden nehézség nélkül — van realitása, a PUE megalkotása idején erősen utópisztikus törekvésnek minősült. Felmerült az anyagi viszonosságra építő megoldás lehetősége is, azaz olyan jogokat biztosítani a külföldi jogalanynak, mint amilyet az oltalmi ország jogalanyai az adott országban élvezhetnek. Egy ilyen megoldás az állami-nemzeti érdekek előtérbe helyezését tükrözi, s nagy valószínűséggel — a célul tűzött multilateralitással szemben — továbbra is a bilaterális kapcsolatok túlnyomó szerepéhez vezetett volna, kevéssé szolgálva az univerzális jogközelítést. A PUE „alapító atyái” tehát a maguk korában szokatlan nagyvonalúságról, jó értelemben vett liberalizmusról s egyben pragmatizmusról tettek tanúbizonyságot az egyenlő elbánás elvének időt álló kodifikálásával, más nemzetközi együttműködési területek számára is értékes precedenst teremtve.51 15. Az együttműködés alig túlbecsülhető intézményét vezette be a PUE 4. cikke, az uniós elsőbbségei. Ennek alapján az iparjogvédelmi oltalom (szabadalom, védjegy stb.) megszerzésére irányuló, valamely uniós országban benyújtott bejelentés (ún. alapbejelentés) időpontját kell bármely más uniós tagországban benyújtott későbbi bejelentés elbírálásánál — és az oltalom lényeges tartalmát illetően — relevánsnak tekinteni, amennyiben az érdekelt erre hivatkozik (igényli az uniós elsőbbséget) és a későbbi bejelentés az alapbejelentéstől számított „türelmi” időn belül történik (ez az elsőbbségi idő szabadalmak és használati minták tekintetében 12 hónap, védjegyek és ipari minták vonatkozásában 6 hónap). Az elsőbbségi időn belül elméletileg valamennyi uniós országban eszközölhető bejelentés, a gyakorlatban a kör ennél természetesen szükebb, mindenesetre a bejelentőnek bizonyos idő áll rendelkezésére — mérlegelve az exportlehetőségeket, az oltalmazni kívánt alkotás piacképességének esélyeit, összevetve a szükséges költségekkel — annak eldöntésére, él-e az uniós elsőbbségre alapított lehetőséggel. Az uniós elsőbbség érvényesítése esetén az alapbejelentés időpontja az irányadó az oltalmi kritériumok tekintetében, az alapbejelentést követő más bejelentésekkel szemben az elbírálásnál előnyt élvez, az alapbejelentést követő eseményekre (pl. előhasználat) nem lehet sikerrel hivatkozni. Az uniós elsőbbség érvényesítésének nem feltétele az, hogy az alapbejelentés alapján az oltalmat megadják, illetőleg irreleváns az alapbejelentés jogi sorsa (visszavonás, megsemmisítés stb.). Ez következik az oltalmak függetlenségének — később érintendő — elvéből is. 51 Ld. erre részletesen F. K. Beier: Hundert Jahre Pariser Verbandsübereinkunft — Ihre Rolle in Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft, GRUR Int. 1983/6—7. Némi szkepticizmussal H. Ballreich: Ist „Gegenseitigkeit” ein für die Pariser Verbandsübereinkunft massgebliches Völkerrechtsprinzip? ibidem. 28
