Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
I. A műtárgyhamisítás szakmai szemmel - Molnos Péter: H, mint hamis
Az eddig említett átalakítások során a hamisítók a festmények felületén végeznek változtatásokat, amelyek általában árulkodó nyomokat hagynak a mű faktúráján. Az értékcsökkentő részleteket utólagos átfestéssel, mechanikus vagy vegyi úton történő eltávolítással, esetleg a kompozíció csonkolásával tüntetik el, a „felcsinosítás” során pedig évtizedekkel a kép megszületése után kerülnek a műre a remélt vásárlók ízlését gátlástalanul kiszolgáló képelemek. E manipulációk leleplezésében a festmény felületének tüzetes vizsgálata mellett sok esetben eredményre vezethet az UV-lámpa használata, de a kompozíció egyensúlyának felbomlása is árulkodó jelként utalhat az önkényes átalakításra. A korabeli eredeti képek manipulálásakor a hamisító sokszor nem vagy nemcsak a festmény felületén végez el változtatásokat, hanem a mű hátoldalán is elhelyez félrevezető utalásokat. Jól tudja ugyanis, hogy a képek hátoldala sokszor valóban fontos információkat hordoz, s így a vásárlók zöme elsőként azt vizsgálja meg. A hamisítók leleményessége itt is kifogyhatatlan. Jelentős, közismert magángyűjteményekre utaló pecsétek, nevek, korabeli, olvashatatlan vagy átírt kiállítási cédulák és fantáziadús ajánlások, patinás múzeumok hamisított vagy más művekről leemelt raglapjai terelik a kívánt irányba a reménybeli vásárló gondolatait, s nem utolsósorban elvonják a figyelmet a festmény sokszor bántóan gyenge kvalitásáról. E módszer egyik igen korai és egyszerűségében is zseniális példájára leltem az Egyetértés című lap 1909. október 29-i számában. A riport szerzője a következőkről számolt be Csalás hamisított képekkel című cikkében: „A téli tárlat megnyitása előtt részint ismertebb művészek hamisított aláírásával ellátva, részint más közönséges mázolásokkal csapják be a házalók a hozzá nem értő, hiszékeny közönséget. [... ] a Műcsarnok tárlatára beküldendő minden művet a Képzőművészeti Társulat hivatalos főkönyvi lapjával kell fölszerelni, amilyeneket a titkárság egyszerű kérésére mindenkinek kiadott. Persze száz meg száz ilyen főkönyvi lap a Műcsarnokba soha többé vissza nem került. Ezeket a szélhámosok annak rendje és módja szerint kitöltötték egy-egy ismertebb művész nevével, ráírták a kép címét és értékét, ráhamisították a saját kezű aláírást és még a tárlat ideje alatt elindultak azokkal házalni. [... ] különösen a jelenlegi téli tárlat előtt volt nagy keletje a főkönyvi lapoknak. Majd 3000-et vittek szét, holott a tárlatra csak 1400 művet küldöttek be.” A cikk tehát azt állítja, hogy a Műcsarnok kiállítására beküldendő képekhez a művészeknek hivatalos, később a képek hátoldalára ragasztandó kitöltetlen etikettet (hívták ezt raglapnak, sőt képbárcának is!) kellett kérni az intézménytől. E papírokból azonban nem csupán a tárlaton szerepelni kívánó festők, hanem csalárd szándékú hamisítók is bőven vittek, s az általuk neves festők nevére kitöltött cédulákkal már saját hamis festményeiket ékítették fel. A korabeli laikus, naiv vásárló pedig - ahogy késői utódaik is gyakran - inkább a hivatalosnak tűnő „igazolásnak” hittek, mint annak, amit a kép előoldalán láttak. A hamisítványok következő, igen veszélyes és általában nehezen felismerhető válfaja a régi másolatok utólagos manipulálásán alapul. Ezekben az esetekben sokszor kiváló képességű festőknek az általában tanulóéveik során, a művészeti képzés keretei között készített másolatait alakítják át úgy, hogy azok alkalmasak legyenek a mai vásárlók megtévesztésére. A kópiák készítését szigorú regulák szabályozzák, amelyek rögzítik egyebek között, hogy a mű jelzésében fel kell tüntetni a lemásolt festmény alkotójának és a másolat készítőjének nevét, sőt az eredeti kép méretét sem szabad pontosan átvenni. A hamisítást végzők a korabeli másolatról eltávolítják 61
