Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)

I. A műtárgyhamisítás szakmai szemmel - Molnos Péter: H, mint hamis

tulajdonosának személyében.9 Az igazság pillanata akkor érkezett el, amikor a kép a Nagyházi Galéria kínálatában felbukkanva végre szakavatott kezekbe került: a felkért szakértő, Bellák Gábor kutatásai során hamar kiderült, hogy a hamisítók egy eredeti, felettébb bájos, közel hét évtizeden át lappangó Csontváry-festményt kótyavetyéltek el „Gulácsyként”. Az aukción minden bizonnyal dermedten nézték végig, amint az új tulajdonos több mint százmillió forintot fizet ki a mű vételáraként.10

A csalárd szándékú átfestések igen gyakori, mégis csupán elvétve nyilvánosságra kerülő formája, amikor az eredeti művön utólag olyan változtatásokat hajtanak végre, amelyektől a tulajdonosok a kép értékének növekedését remélik. E folyamat során a festmények kellemetlennek érzett, „zavaró” motívumait eltüntetik, vagy ellenkezőleg: kelendő, tetszetős, értéknövelő részletekkel bővítik az autentikus kompozíciót. Mindkét módszerre gazdagon idézhetők frappáns, sok esetben kifejezetten ötletes és mulatságos példák, amelyek néha szinte azt is elfeledtetik a szemlélővel, hogy az effajta manipulációk általában az eredeti műalkotás maradandó károsodásával járnak. Vallásos tárgyú csendéleti elemek, keresztek, szentképek, kegyszobrok, netán az élet véges voltára utaló koponyák tűnnek el a festményekről e sajátos, a haszonszerzés által motivált cenzúra következtében, s az eredetileg falképterveknek szánt táblákról is ebből a célból vágják le a valós funkciót leleplező architekturális részleteket. Arra is volt már példa, hogy egy tragikus zsánerjelenet vászonra álmodott főszereplője évtizedek elmúltával radikális átalakításon esett át: az üres bölcső előtt zokogó, gyermekét gyászoló anya arcáról hirtelen eltűntek a könnyek, s egy ügyes restaurátor segítségével a kisded is „visszakerült” apró ágyába. Eladhatatlan képből így vált „etetős” műkereskedelmi csemege.

E sajátos cenzúrát igen gyakran szenvedik el a XIX-XX. század fordulóján született keleti témájú művek. Ekkoriban ugyanis az orientalizáló életképek sok esetben extrém, borzongató, a mai néző számára esetenként a gusztustalanság határát súroló témákkal, motívumokkal társultak. Tornai Gyula például számos kompozícióján ábrázolt extatikus keleti táncosokat, eltorzult arcú sámánokat, kezükben, szájukban a rituálé eszközeiként használt szétszaggatott, vértől csöpögő húscafatokkal. Ilyen jellegű festmények értékesítése előtt az eladóban szinte „természetes igényként” merül fel e motívumok eltakarása. Nemegyszer szó szerint ez valósul meg: több alkalommal találkoztam olyan képekkel, amelyeken lazán lengedező kendő vagy hosszú szakáll utólagos ráfestésével tüntették el e „kellemetlen” részleteket.

Egy példa az utólagos „kozmetikázásra”. Tornai Gyula jobbra látható, eredeti művén a harcos szájából és kezeiből lógó, véres húscafatokat eltüntették: lándzsát, harci bárdot és diszkrét kendőt festettek a helyükre, így konszolidálva a túlzottan durvának ítélt kompozíciót.

59