Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
II. A műtárgyhamisítás elleni fellépés intézményes eszközei - Kiss Zoltán Károly: A műgyűjtés és a műkereskedelem jogi szabályrendszere
Szembetűnő, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) egyáltalán nem ismeri és használja ezeket a fogalmakat, egyedül a „szellemi alkotás” jelenik meg a kódexben és ez is csak a kutatási szerződés kapcsán.10 A régi Ptk. még külön fejezetet szánt a szellemi alkotáshoz fűződő jogoknak.11 A hatályos Ptk. - itt nem részletezve ennek jogelméleti és -technikai okát és hátterét - más utat követ; mindössze egy utaló szabállyal kapcsolja össze a kódexet a szerzői jogi és az iparjogvédelmi jogviszonyokra vonatkozó külön törvényekkel.12 Ez természetesen nem jelenti, hogy a Ptk. ne lenne irányadó a műalkotások magánjogi viszonyaiban, csupán azt jelzi, hogy a jogalkotó nem tulajdonított a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok szabályozásának - kiemelt megkülönböztetést igénylő - jelentőséget. A Ptk. alkalmazásában a műalkotás - mint a tulajdonjog tárgya - dolognak, vagyis birtokba vehető testi tárgynak minősül. A műalkotás tulajdonosát is megilleti egyebek mellett a birtoklás joga13, a birtokvédelem, a használat és a hasznok szedésének joga, a terhek viselése, a veszélyviselés, a rendelkezés joga (például biztosítékul adás, tulajdonátruházás). A Ptk.-nak a tulajdonjog megszerzésére vonatkozó általános szabályai irányadók a műalkotás tulajdonjogának átruházással való megszerzésénél is; ehhez egyfelől átruházásra irányuló (tipikusan adásvételi vagy ajándékozási) szerződés vagy más jogcím, másfelől a műalkotás birtokának átruházása szükséges. Evidensnek tűnik, mégis kiemelést érdemel, hogy az ingó tárgyaknál, így a műalkotásoknál fogalmilag kizárt az elbirtoklás, a kisajátítás, de például zálogjog, vagyis a zálogjogosult követelésének biztosítására szolgáló vagyontárgy (zálogtárgy) lehet bármely antik vagy kortárs képzőművészeti alkotás. A Ptk. kapcsán kell kitérni arra, hogy a műalkotások tulajdonátruházása döntően adásvételi szerződés (az eladó dolog tulajdonjogának átruházására, a vevő a vételár megfizetésére és a dolog átvételére köteles), vagy bizományi szerződés (a bizományos a megbízó javára a saját nevében ingó dologra adásvételi szerződés kötésére, a megbízó a díj megfizetésére köteles) útján történik. A bizományi szerződés alapján kötött adásvételi szerződés a bizományossal szerződő féllel szemben a bizományost jogosítja és kötelezi. A Ptk. kétféle bizományi különböztet meg, a vételi és az eladási bizományi. A műkereskedelemben elterjedtebbnek mondható vételi bizomány esetén a bizományos a szerződés teljesítése során megszerzett ingó dolog tulajdonjogát az elszámolás során ruházza át a megbízóra. Eladási bizomány esetén pedig a bizományos jogosult a megbízó tulajdonjogában álló ingó dolog tulajdonjogának az átruházására. Nem a Ptk., hanem a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény (Szjt.) rögzíti a felhasználási szerződés fogalmát, valamint annak kógens és diszpozitív elemeit, szabályait. Mivel a felhasználási szerződés lényege az, hogy ennek keretében a szerző vagy más jogosult engedélyt ad műve, teljesítménye - többnyire korlátozott időtartamra, területre és felhasználási módra szóló - hasznosítására meghatározott díjazás fejében, ezért a műkereskedelemben a felek között nem vagy csak elvétve fordul elő. A tételes jog által nem definiált műgyűjtés - mint tevékenység - klasszikusan a magánszféra körébe tartozik, ennek ellenére műgyűjtő nemcsak természetes személy lehet, hanem az állami intézményrendszer körébe tartozó közgyűjtemény is. Közismertek a nagy, elsősorban befektetői célzattal gyűjtő intézmények (leginkább bankok), de fontos szereplői a műkincspiacnak a múzeumok is, még ha a magyar közgyűjtemények közel sem olyan tőkeerősek (műtárgyvásárlási keret), mint például a neves nyugat-európai múzeumok. Önmagáért beszél, hogy a jelenlegi magyar gyűjteménygyarapítás és kulturálisérték-megőrzés legjelentősebb szereplőinek egyikévé 151
