Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
Ocsút a búzától - Bendzsel Miklós előszava
mármint a hazai szakmai és műértő körökben. Aba-Novák Vilmos monográfusának és szerzői jogai örökösének kellett ismételt érveléssel, meggyőző érvanyaggal és forrásművek azonosításával győzködnie a világ egyik vezető aukciósházának kurátorait a művész világában járatosak számára szembeszökően kontár hamisítvány visszavonatása érdekében. S bár ez megtörtént, ennek a kényszeredett kereskedői gesztusnak a fényében a többi kétség elhalványult: további korrekciók hiányában azok a következő nyilvános szereplésükig a nagyvilág szemében „megigazultak”, gyengítve a magyar mesterek oeuvre-jének nemzetközi presztízsét. Szimbolikus helyszínen, Kaposváron, a festők városában zajlott a közelmúltban a magyar műkereskedelem egyik legjelentősebb, üzletszerűen hamisított képekre támaszkodó csalási bűntettének pere. A Rippl-Rónai, Mednyánszky és társai modorában és motívumkincsével, esetenként tanulmányi másolatokként készíttetett képek, hamis szignók és provenienciák az üzleti csalás, a megtévesztéssel realizált nagy összegű gazdagodás jogcímeként szolgáltak. Ezek az „alkotások” kiélezett szakértői diszkussziók középpontjában álltak, ahol is egyebek mellett a hazai attesztálás anomáliáitól a bizonyítási nehézségekig kalauzol bennünket Kármán Gabriella elemző tanulmánya. Egyszersmind szembesülünk azzal a jogelvvel, hogy a valószínűsített célzat felismerése nem elégséges a csalási tényállás igazolásához, hanem csakis az anyagi károkozásba torkolló ügylet megvalósításának cáfolhatatlan igazolása torkollhat jogerős marasztalásba. Ehhez azonban - a vizsgált esetben is - a károsultak fellépésére és az azonosított közreműködők tanúvallomására is szükség volt. A három felidézett történet a festményhamisítási ügyletek más-más válfaját és stádiumát testesíti meg. Közös tanulságuk lehet azonban a szakmai elővigyázatosság alázatának minden szinten való követelménye, illetve a bekövetkezett megtévesztés elleni fellépés eltökéltségének kritikus volta. Közös a magyar festészeti örökség kárára elkövetett, árnyékban maradt ügyletek elleni fellépésnek a feldolgozottsági hiátusban rejlő nehézsége: megbízható életműkatalógusok, monográfiák hiányában úgy itthon, mint a nemzetközi piacokon fenyegetően jelen marad a sebezhetőségünk. Tanulmánykötetünk szűk keretei között a módszertani alapok és az éberség élesztése mellett a csupán egynéhány hazai műhelyre szorítkozó kiváló feldolgozási törekvések szélesebb körű programvoltáért is szót emelünk. Vizsgált jelenségünk természetrajzát illetően pedig önként adódik a Dugonics András által 1820-ben közreadott Magyar példa beszédek és jeles mondások idevágó gondolatának igaza: „Ä hamis, és csalárd, egy fának ágai...” MUNDUS VULT DECIPI, ERGO D E C I P I AT U R ... ?! „A világ azt akarja, hogy rászedjék, tehát szedjük rá...” az elcsábultak önbecsapására építő hamisítási-értékesítési lélektan klasszikus reakciókra támaszkodik: a művészeti rajongásban elhatalmasodhat a felfedezési és birtoklási vágy vezérelte óvatlanság, amitől karnyújtásnyira a szó konkrét és átvitt értelmében az elvakultság állapotában lelheti magát az alkalmi vásárló, a műgyűjtő vagy akár egy magán-, illetve közgyűjtemény elhivatott kurátora is. Az ízlés mint „a társas érzék tana” David Hume skót filozófus munkásságában az 1757-es sokszor idézett esszéjében számunkra a jelenben is tanulságos, közösségileg determinált, de egyénileg fejleszthető készségről értekezik: „Ámbár a finom ízlés szempontjából az egyes
