Tószegi Zsuzsanna (szerk.): Egy hivatás 120 éve – a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivataláig (Budapest, 2016)
2. fejezet. Papp László: A szabadalmi hatósági funkciók alakváltozásai és eljárásrendje, 1896-1949
EGY HIVATÁS 120 ÉVE Az ítélkezési gyakorlatot megvizsgálva azonban azt látjuk, hogy a jogszolgáltatásban semmilyen változás nem következett be. így az az aggodalom, hogy a szabadalmi hatóságok zártságának megszüntetése rossz hatással lesz a hivatal működésére, alaptalannak bizonyult. Mindez a hivatal és a Szabadalmi Felsőbíróság kapcsolatát, illetve a szellemi alkotások körébe tartozó jogszolgáltatást teljesen más megvilágításba helyezte. A szabadalmi felsőbíráskodást ugyanolyan összetételű tanács látta el 1927 után, mint előtte, vagyis a hatékony szabadalmi jogszolgáltatás zálogát jelentő sajátos tanácsi összetétel változatlan maradt - csak ekkortól a testületet nem Szabadalmi Felsőbíróságnak, hanem a Kúria legfelsőbb szabadalmi tanácsának nevezték. így a hivatkozott törvény nem hatott és nem is hathatott a szabadalmi ítélkezés minőségére, hisz az továbbra is ugyanazon elvek mentén történt, csak olyan sajátos szervezeti megoldásban, amelyet „bíróság a bíróságban" jelzővel illethetünk. Tanúsítvány az Alumíniuméra Bánya és Ipar Rt. találmányi bejelentésének benyújtásáról. Kiadta a Szabadalmi Bíróság Levéltára 1930. március 21-én A SZABADALMI OKIRAT Amennyiben a hivatal az engedélyezés során odaítélte az oltalmat, akkor az erről szóló határozatot a Szabadalmi Közlönyben meg kellett hirdetni. E közlés joghatása abban állt, hogy a meghirdetés napjától vált véglegessé és teljessé a bejelentés napjától fennálló ideiglenes oltalom. A meghirdetéssel egy időben a hivatal intézkedett a szabadalmi okirat kiállításáról. A szabadalmi okiratot a feltaláló részére kézbesíteni kellett, bár a kézbesítéshez érdemi joghatás nem fűződött. Ennek oka az volt, hogy a szabadalmi jogviszonyok igazolására egyedül a szabadalmi lajstrom mint közhiteles nyilvántartás szolgált, azaz a szabadalom fennállásával összefüggő bármely jogot vagy igényt csak e nyilvántartás által lehetett igazolni. Ahogy Kosa Zsigmond, a híres szabadalmi bíró megfogalmazta, a szabadalmi okirat „nem egyéb, mint a szabadalmat engedélyező végzésnek ünnepélyes alakban való kiadása". Nyilvánvaló tehát, hogy az 1927. évi XX. törvény - bár megszüntette a Szabadalmi Felsőbíróságot és a szabadalmi hatóságok zártságát - a szabadalmi felsőbíráskodás működési mechanizmusát érdemben nem érintette. A törvény értelmében a Kúria szabadalmi tanácsa elnökből, két kúriai bíróból és két ülnökből állt. Bár a jogszabály az átjárhatóságról nem rendelkezett, azonban 1927 után gyakori volt, hogy a Kúria ülnökei vagy bírái a hivatalból kerültek fel. A bírói funkcióval is rendelkező szabadalmi hivatal pedig egyszintű különbíróságként működött tovább.
