Tószegi Zsuzsanna (szerk.): Egy hivatás 120 éve – a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivataláig (Budapest, 2016)
2. fejezet. Papp László: A szabadalmi hatósági funkciók alakváltozásai és eljárásrendje, 1896-1949
A SZABADALMI HATÓSÁGI FUNKCIÓK ALAKVÁLTOZÁSAI ÉS ELJÁRÁSRENDJE, 1896-1949 ATANÁCSI ÖSSZETÉTEL MINT SZERVEZETALAKÍTÓ TÉNYEZŐ Az 1896-1950 közötti szervezeti fejlődés meghatározó eleme az engedélyezési, illetve a peres eljárás ugyanazon szervezethez való telepítése volt. 1895-ben a jogalkotó úgy döntött, hogy a jogviták eldöntését nem rendes bíróságra, hanem a hivatalra bízza, kihangsúlyozva annak bírósági jellegét. Az eljárások műszaki kérdésekről szóltak, ezért mind az engedélyezési, mind a peres eljárások vitelére jogi és nem jogi képesítésű tagokból álló tanácsokat alakítottak ki. A II. világháborúig tartó időszakban e sajátos tanácsi formációról az volt az érvényes szakmai vélekedés, hogy az nem integrálható a rendes bírósági szervezetbe. Emiatt ruházták föl kezdetben a hivatalt bírói funkcióval, holott a bíráskodásban nem volt példa nélküli a nem jogi végzettségű tagok részvétele. A dualizmusban a laikusok esküdtként vagy ülnökként vehettek részt az igazságszolgáltatásban. A hivatalnál az ülnökrendszer működött. A szabadalmi hatóságok a szabadalom engedélyezésével, illetve a megadott szabadalommal összefüggő jogviták elbírálásával foglalkoznak. A két hatáskör szorosan összefügg, egyik a másik nélkül nem értelmezhető. A szabadalmi jogszolgáltatás során vagy tisztán műszaki, vagy vegyes (jogi és műszaki) jellegű ügyek elbírálására került sor, és ennek a hivatali szervezetben is kifejeződésre kellett jutnia. A döntően műszaki jellegű engedélyezés során a műszaki elemnek kellett dominálnia, míg a megadott szabadalommal összefüggő jogvita esetén - a műszaki elem jelenléte mellett - a jogászi elemnek kellett túlsúlyban lennie. E követelménynek az első szabadalmi törvény csak részben felelt meg, hiszen a bírói osztály három jogi és két műszaki tagból álló tanácsban ítélkezett, tekintet nélkül arra, hogy fellebbviteli vagy elsőfokú hatóságként járt el. Márpedig ha az engedélyezés döntően műszaki kérdés körül forgott, akkor értelemszerűen a fellebbviteli eljárás is ugyanezen műszaki kérdésre irányult, azaz indokolatlan volt a tanácsi formáció megváltoztatása a bejelentési osztályéhoz képest. A jelzett tanácsi formáció működésében a valódi problémát az jelentette, hogy ha a döntés tárgyát képező műszaki kérdésben a két műszaki tag véleménye eltért, akkor a műszaki ismeretekkel nem rendelkező jogász bírónak kellett döntenie. Nincsenek adatok arról, hogy ez a helyzet hányszor fordult elő, de a gyakoriságára következtethetünk azokból az ügyekből, amelyeknél a bírói osztály mint másodfokú hatóság a műszaki kérdésre vonatkozó döntést megváltoztatva módosította az elsőfokú ítéletet, így az engedélyezéssel foglalkozó tanácsokat úgy kellett megszervezni, hogy az ítélet alapjául szolgáló tényállás, azaz a műszaki kérdés eldöntésében páratlan számú műszaki tagok vegyenek részt. Bernauer Zsigmond hites szabadalmi ügyvivő értesíti ügyfelét szabadalmi bejelentésének közzétételéről a Szabadalmi Közlönyben 99
