Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
4. kötet - A szappanfőzés és gyertyagyártás
A néhány év óta felkapott glycerinszappant úgy állítják elő, hogy közönséges szappan borszeszes oldatát glycerinnel elkeverik s a keverés előtt a borszeszt melegítéssel elpárologtatják, vagy pedig, hogy bizonyos mennyiségű szappant ugyanannyi glycerinnel gőzzel fűtött rézkazánban feloldanak s az oldatot a szokott módon mintákba öntik, mire a megmerevedett áttetsző szappant darabokra szelik, s tetszés szerinti mintákba sajtolják. Oldhatatlan szappanok. Mind az olyan szappan, melynek alja nem kali vagy nátron, vízben oldhatatlan. Ez oldhatatlan szappanok közül némelyik nagy fontosságú a technikában. A kalciumszappan fontos szerepet játszik a stearin- gyertyagyártásban ; akkor képződik, mikor szappant kemény vízben oldanak. A magneziumszappan szintén közönséges szappanból lesz, ha tengeri vízben oldják fel. Legfontosabb az aluminiumszappan, melylyel szövetet, fát sat. vízállóvá tesznek, írül, tapaszul szolgálnak a czinkszappan, ónszappan, kénesöszappan sat. — A rézszappant nyerjük, ha szappant rézgáliczban oldunk ; ez zöld, száraz borszeszben kevésbbé, étherben s olajban könnyen oldódó tömeg, melylyel, ha ólomgelétfirnisz- szel s viaszszal összeolvasztják, a gypszöntvényeknek igen tartós, bronzszerü bevonatot adnak. A GYERTYAGYÁRTÁS. A gyertyamártók mestersége a szappanfőzéssel szoros kapcsolatban van, mert mindkét gyártási ág úgy dolgozik egymás kezére, hogy az egyik a másiknak maradékát értékesíteni képes. Csak ez évszázad, mely a szappanfőzéstől függetlenül előállítható gyertyaanyagokat talált fel, eszközölte a szappanosság és gyertyamártás különválását. A gyertyagyártás története azonban nem oly régi, mint azt az ember hajlandó föltenni anyagai s kezelései után, melyek itt tekintetbe jönnek. Ámbátor a görög s római virágzás korában a köztereknek, továbbá a házak s templomok belsejének kivilágítására sok gond fordíttatott, úgylátszik e czélra kiválólag mégis csak olajjal táplált lámpákat vagy szurokfáklyákat használtak. Livius s Plinius ugyan műveik több helyen említik, hogy némely nádfélének belét zsírral megitatták s az így készült fáklyákat a halottvirrasztásnál égettek, de ez s legfőlebb még az, hogy a kenderrostot világítóbélnek dolgozták fel — jóformán minden, a mit a régiek világítóanyagáról tudunk. Mert még arról sem értesülünk, minő zsírt használtak nádfáklyáikhoz ; ámbátor Plinius részletesen szól a viasz fehérítéséről s a faggyú kiolvasztásáról, ez anyagok egyikénél sem említi, hogy ezek világítási czélra szolgáltak. A nádbélgyertya egyébiránt soká volt használatban, mert angol irók szerint ilyenfélét még 1775-ben készítettek a Hampshire grófságban s a háztartásokban olcsó világítóanyagúi használták. Konstantin császár idejében a negyedik század kezdetén Byzancz városa karácson estéjén állítólag lámpákkal s viaszgyertyákkal volt kivilágítva. Ha ez való, akkor a gyertyák feltalálása a harmadik századba tehető. A viaszgyertyát cereusnak, a faggyúgyertyát sebaceusnak nevezték, mely megkülömböztetést legelső Apulejus teszi. Cerariusnak nevezték a mesterembert, ki a viasz feldolgozásával foglalkozott ; a holttestnek viaszszal beburkolása volt feladatának legfontosabbika, de azon kivül készített gyertyákat is, melyeket oly czélra is használtak, mely az időjártán veszendőbe ment. A meghatározott vastagságú, hosszaságú gyertyák t. i., mint a fövény - óra lecsurannó fövénye, időmértékűi szolgált. 23*
