Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
4. kötet - A dohány s a többi narkotikus szerek
A pipadohány. 77 Itt megint az első mívelet az osztályozás, fajtázás, mikor is a világos levelek a sötétektől, az érettek az éretlenektől, a hibátlanok a rongyosaktól elválasztatnak. E közben gyakran mindjárt kibordázzák vagyis a vastag középbordát éles, lapos késsel kimetszik vagy pedig bordavastagságnyira egymástól elálló késpengék közt húzzák végig a levelet. * Egyébiránt csak a finomabb fajtát bordázzák ki, a csekélyebb fajta dohányt két egymáshoz közel járó henger közt járatják el s a bordákat ekkép lesajtolják. Ez által hajlékonyabbak s éghetőbbé lesznek. Ha a levelek így ki vannak készítve, megindul a chemiai folyamat. Vagy külön e czélre szolgáló mesterséges folyadékkal vagy először csak is sósvízzel megáztatják a leveleket s egyenletesen meleg, szellős helyen 2—27a láb széles, 9 láb hosszú s 5 láb magas asztagokba rakják. A sósvíznek czélja kettős : egy részt megakasztja a rothadást, másrészt a tubáknak szánt dohányfajtának nedvszívó tulajdonságot kölcsönöz, melynél fogva az a levegőből nyirkot szí magába s nem engedi azt portömeggé összeszáradni. A só tudvalevőleg nagyon nedvszívó s az óhajtott hatást előidézi. A nedvességtartalom a dohánysúlynak kiteheti 20 s több százalékát. Az erjesztő kazalba a csomókat úgy rakják, hogy hegyeikkel a központ felé, kocsányos végükkel kifelé álljanak. Azonkívül ügyelni kell arra, hogy a csomók fejei szorosan összeálljanak, hézag köztük ne maradjon, mert külömben a penész kaphat beléjök. Az erjedés alatt a kazal belsejében végbemenő változásokat nagy figyelemmel kell kisérni. A melegítést nem szabad a kelleténél túl hajtani, mert külömben a levelek könnyen megbámulnák s nem érik el a czélbavett illatfínomságot. Miért is a kazalokat gyakran átasztagozzák s így iparkodnak egyenletességet elérni. Az asz- tag közepébe fabotot dugnak, melyet időnként kihúznak, hogy a belül kifejlett hőfokról bizonyságot tegyen. Hőmérőt is eresztenek utóbb a fabot helyébe, hogy pontosan ki legyen mutatva a hőfok. A világos vágóleveleket s kertileveleket átalában 28—32, a szivarburokleveleket 38, a burnótnak való leveleket egész 42 E. fokra melegítik. A kiforrást külömben minden pillanatban meg lehet szakítani, mihelyest kellemes édes illatot terjeszt a kazal. Ekkor szétszedik s a meleg, nedves csomókat gyorsan megszárítják. Ez mintegy az erjedést elöli. A meleg idő beálltával ugyan ereje ismét geijedezik, valamint a bor a hordóban forrong, mikor a szőllő virágzik, de az erős erjedésnek már vége van. Meglehet, hogy lassú, száraz forrás megy végbe a betározóban; mert ismert tény, hogy a dohány bizonyos ideig, jóságban nyer. Némely fajta azonban kivétel. Időnek előtte erejét, illatát veszti. A pipadohány. A dohánytermesztő beéri a jól kiforralt dohánynyal s jóízüeket szí ,,szűz“ dohányából. Megtenné ezt a közönség is, de a gyáros nem engedi s mindenképen a közönség fejlett, finomult ízlésének akar megfelelni, mért is a dohányt továbbat „iskoláztatja.“ Valamint a chinaiak théáikat még külön szago- sítják, a dohánygyáros is még ad leveleihez oly anyagokat, melyek azok szagát és ízét fokozzák. E hozzáadványt mártásnak (saucenak) nevezik. A mártás készítési módja minden gyárnak féltékenyen őrzött titka. Mazsola, édesgyökér vagy oldott czukor, méz, hígított szörp, málnaié, franczia borszesz, sőt malagabor stb. kivonatot használnak különböző keverék alakjában az erjedés előmozdítására ; a jó szag fokozására pedig szolgálnak : fenyőmag, théa s fűszerek, minők az anis, kapor vagy jószagú mézgák, minők a storax, benzol, mastix — szóval azt kell hinni, hogy már alig van a növényország oly teste, mely valamely dohánymártásban szerepet nem játszott. Csak némely dohány «bundaszaga» árulja el, hogy a dohánygyáros nem mindig tartja szem előtt a «fejlett ízlést».
