Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A réz
122 A réz. száján, 8 hallgatni a szellentők sípolását, melyről megismeidietni, váljon folytonosan és nyugodtan telik-e meg a minta. Az öntés megtörténtével az egészet egy-két napig hülni engedik, mire kitakarítják a vermet, szétkopácsolják a palástot, a darúval kiemelik a harangot, lefíirészelik az öntési csombikokat, elegyengetik az egyenetlenségeket és a harangnak homokkővvel való köszörüléssel stb. tetszetős külsőt kölcsönöznek. A túloldali ábrában balról levő harang belsejét ilyes módon valamely gép segélyével munkálják. A harangöntésnél a fémnek mintegy Yw része elsalakul, miért is, hogy a harang súly ki legyen, ennyivel több anyagot kell hozzá venni. Ha valamely harang öntés közben vagy később meghasad, alaposan csak másodszori öntéssel lehet erről tenni ; ha a hasadás nem igen mély, úgy lehet rajta segíteni, hogy kifürészelik, azaz a hasadás végében likat fúrnak a harangfalában, melytől kiindulva a hasadás két oldalán haladó metszést tesznek, vagy a hasadást magába foglaló darabot kimetszik. Ez által a hasadási lapok érülkezése okozta hangromlás el van hárítva, és a harangnak ismét megtér a hangja. A harang hangját legjobban kitudhatni a hangvillával, melyet megütve rögtön a harangra tartanak. Ha mindkettejüknek egy a hangjuk, a harang vele együtt szól, de a legkisebb hangkülönbség mellett néma marad. A harangöntés feltalálójának Paulinus, Campaniabeli nolai püspököt tartják, ki 400 táján élt. Azonban csak annyi van bebizonyítva, hogy Nolában, melynek közelében kiváló jóságú rézércz találtatott, hajdan nagy virágzásban volt a harangöntés, s hogy innen nagy kereskedést űztek harangokkal. Elejénte egyes kolostorok szereztek maguknak harangokat, melyekkel imádságra és istentiszteletre harangoztak be, mert korábban trombitákkal adtak arra jelt. Lassankint más templomok is használatba vették. A roppant nagy harangok iránti szeretet eltűnt, s a meglevők már csak fogyhatnak, ha csak Amerikában nem kapnak ismét rá, a hol 1845-ben New-Yorkban egy 215 mázsás példányt öntöttek. Legtöbb kedve telik a harangokban Oroszországnak; Moszkovában az 1812-ki égésig állítólag 1706 harang volt. A tulajdonképeni nagy moszkvai harang, mely már 1737-ben eltörött, állítólag 3860 mázsát nyomott, az 1812-ben leesett s eltört Kremlbeli harang pedig 1260 mázsát; Nowgorodban van egy 620 mázsás, Bécshen egy 1711-ben öntött 354 mázsás; a Miasszonyunk nevű párisi templom legsúlyosabb harangja 256 mázsás. Valamiképen az öntöttaczél utat tört magának legújabban az ágyúkhoz és versengésre kelt a bronzzal, azonképen a harangöntést is megszorítá. Aczélharangokat öntenek már most itt-ott ; jól szólanak és sokkal olcsóbbak a bronzból valóknál. Számba veendő igaz az, hogy az ilyennek meghasadása csak új öntésbe kerül, míg a meghasadt aczélliarangnak még anyagbeli értéke sincsen. Az ágyú öntés. E legrégibb ágyúkat úgyszólván abrincsozták, azaz vaspántokat csővé úgy állíták össze mint a hordódongákat és az egész köré vas abrincsokat vertek. Később rátanultak e pántok összehegítésére ; de mivel egyre több igények támadtak, s különösen midőn a régibb kőgolyók helyébe vasból valókat kezdtek használni, a lágy pántvas csövek liijas volta egyre inkább szembeszökőt^, s csakhamar az ágyúk öntéséhez folyamodtak. Hol s mikor öntöttek legelőbb ágyúkat s váljon vas vagy bronz volt-e az első anyag, még nincs kiderítve. A 17-dik században vascsöveket a nagyolvasztóból velőzet fölé öntöttek, tehát mindjárt üregesre önték, a 18-dik században legelőször, mint most általán, vasból úgy mint bronzból tömörre öntötték, és az üreget később kifúrták. Régebben a bronz összeállításában ismeretek híján nem igen jártak el pontosan. A múlt század közepe óta az ágyúfém tisztaságára ügyelni kezdtek, s neveze-
