Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A réz
Az ágyúSntés, 123 tesen elhagyták belőle a czinket. Egy kis rész ebből, mintegy 3 százalék, azonban pártolókra talált, s ezek azt bizonyítják, bogy a czink ily mennyisége nem árt a tartóságnak, de igen is liigfolyóssá teszi a fémet, s ez által önthetőbbé. A dán tüzérség bronzágyúiban még sárgaréz is van. Űjabban 9 rész rézből és 1 rész ónból álló ötvözetet tekintik a tulajdonképi ágyúbronznak, ámbár ez ötvözet nem minden kaliberű ágyúra nézve egyforma, és nevezetesen kisebb csövek számára a réz mennyisége az ónéval szemben még emelkedik. Az öntés jóságára, úgyszintén az anyag minőségére nem kis befolyást gyakorolnak azon változások, melyeknek az öntés alatt az anyag ki van téve. Úgy a nagyon gyors, mint a nagyon lassít hűtés hátrányokkal jár s még azzal nincsenek tisztában, melyik a kisebb. Az anyagban, úgy látszik, két ötvözet szeret alakulni, egy igen kemény és merev, mely 23 rész ón s 77 rész rézből áll, és egy nehezen olvadó, vöröses sárga. Az előbbi súlyosabb és nyugodt állásban alászáll vagy elkülönül a sárgában szemekké, melyek néha borsó nagyságúak, ünszeplőnek nevezik ezeket, mert elejénte tisztán ónból valónak hitték. A megömledt anyagnak erős meg- kavarásával, melyet közetlenűl az öntés előtt vesznek foganatba, igyekeznek mindkét ötvözetet egyneművé összezagyválni. Mivel, mint már említők, minden ágyúcsövet tömören öntenek és csak kifurás által alakítják csővé, csupán csak üveges mintára van szükség, mely egy külsőleg, az ágyú egész alakjában egyező idomon készült. Az öntésnek két módja van: az egyik, mely agyagban, a másik, az újabb, mely a sokkal gyorsabban czélra vezető mintafövényben megy végbe, s mely utóbbi amazt jó részt kiszorítá a gyakorlatból. A kettejök közt levő lényeges különbség abban áll, hogy amannál agyagból készítenek idomot, mely minden egyes öntés után tönkre megy, míg emennél egy fém idom tetejébe mintáznak, mely mindig ismét használható. Az agyagmintázás lényegileg egészen olyan, minővel a harangöntésnél megismerkedtünk. Egy négyszegű vas orsó körül agyagrétegeket tapasztanak és végül ráillesztik a viaszfeliratot s czifrát. Ennek az idomnak begyébe készül aztán az üreges minta, melyben az öntés végbe megy. Az öntvény azonban nem csak a cső kül alakjával bír, hanem mindkét végében még egy-egy ragasztékkal is. A hátsó végben levőnek neve a láb (Stollen), a melynél fogva erősítik meg az ágyúöntvényt a furópadba és az esztergába, s melyet a megtett szolgálat után levágnak. A mellső végben hengeres a ragaszték s 45 cm. vagy ennél is hosszabb ; ez a holt-fej (Verlorener Kopf, masselotte, deadhead), melyet még a kifurás előtt kell levágni. Ezt azért öntik meg, hogy súlyával, mely jókora, a tulajdonképi ágyúcső anyagát tömöttebbé és egyenletesebbé tegye. Gyorsabban vezet czélhoz a szekrény öntés, melynek részleteivel már a vasöntésnél megismerkedtünk. Az ágyúcső üregének kifurasa különszerkezetű fúrógépekkel történik, melyek vagy vízszintesen vagy függőlegesen működnek. A vízszintes gépek oly szerkezetűek hogy egyúttal a csővek külsejét megesztergálják s úgy a lábat, mint a bolt-fejet levágják. Ezeknél a cső forog a helytálló fúró felé, függőlegeseknél ellenben a fúró forog, mely elé a cső fölebb-fölebb emelődik. A mozsarakat úgy öntik mint a harangot mag fölé, tehát nem furatnak, hanem csak utólagos kiesztergálásban részesíttetnek. A legtöbb bronzágyúnál a gyujtólikat egy kerek, csapszerű tiszta rézből álló betéttel képezik, a mely illető helyére igen erős csavarmenettel illed belé. A réz a kiégésnek erősebben áll ellent s ennél fogva nem egy hamar bővül ki a gyujtúlik. Ha az ágyút beszegezik, azaz ha élesélű aczélcsúpot vernek a gyujtólikba,legliamarább úgy lehet az ágyút helyreállítani, hogy a betétet kiveszik és újat csavarnak belé. 16*
