Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)

1. kötet - Az ötvösség és az ékszermívesség

A magyar ékszer-ötvösművészet.

109

nemét képezik s drága kövekkel, e leginkább, sőt majdnem kizárólag s türkizekkel és korálokkal foglalt dísztárgyak s ékszerek. Leirása főbb vonásaiban igen egyszerű. Az ékszer, a fegyver stb. aranyozott ezüst felszínen, többé vagy kevésbbé díszes áttört vagy domborított vertmííben, a középpontot elfoglaló nagyobb kékes vagy zöldes türkiz, vagy vörös koráll olykor karneol körül több vagy kevesebb hasonló kő és koráll van ioglalva. Ezek száma néha oly nagy, hogy az egész tárgy felszínét sűrűn borítja. Az ékszer jellege mutatja, hogy a törökkorból való és a törő köktől vettük.

A magyar ékszer-ötvösmű másik nevezetesebb s az előbbinél hasonlíthatlanul nagyobb mtíbecsű, valamint műtörténeti jelentőségű neme a zománcz-mű volt. Ennek a gyakorlatban oly speciális két neme képződött, melyet már a műtörténet és műipar külön magyar zománcz és külön erdélyi zománcz névvel jelöl.

A zománcz-teclmikának számos neme van. Egyik legrégibb s legművészibb- rítka becsű alakítása az úgynevezett bizanti sejtes zománcz volt (email cloisonné, Zellenschmeltz). A fémlapra forrasztott vékony lemezek képezik ezen, mintegy a festmény, az alakok rajzát ; s ezen lemezek rekeszei közé öntetik be a zománcz.

A zománcz más nemei, minők a kivájt és kidomborodó zománcz (Gruben- schmeltz, champevé), a bevésett alakzatokra öntött átlátszó (translucide) s a festett (peint) zománcz. A bizanti sejtes zománczhoz mindjárt legközelebb áll a magyar zománcz, mely amannak csupán egy különváló neme lehet. A magyar zománczban is hasonlón a fémlapra forrasztott lemezek közé öntetik a zománcz-folvadék. Csakhogy itt e lemezek csavart, tekert, szemecses sodronyokból készülnek. Ezek azután nem is csiszoltaknak le, mint amazok, hanem kiállva díszes körvonalozást képeznek. E tekintetben féligmeddig hasonlók a filigránhoz a sodrony vagy drótműhöz is. Ily filigrán művek : a fémalapon vagy a nélkül is reczésen font s ornamentalis alakokat képező drótművezet, külön ékszerötvösi-műgyakorlatot képeznek.

A magyar zománcz-gyakorlatban tehát két technika, a filigrán és zománczmű egyesül. Csakhogy ezen egyesülésben a filigrán elveszti azon egymásba folyó, fonadékszerű, reczés, szűk és lyukacsos keleti és későbbkori alakzatát, mely azt oly nyugtalanná s élvezhetlenné teszi. E tekintetben a magyar zománcz a filigrán díszt a legczélszerűbben, legízletesebben használja föl, főkép régibb, e nemű alakításain. A filigrán, a sodrony képezi a rajz vázlatát, a mint kiállva szemecsesen vagy sodrot- tan ízletes alakzatokat képez. Ezek vonalai közé mélyebben beöntetett a színes zománcz-folyadék, és pedig ennek iivegesebb. átlátszóbban ragyogó neme a jobb és régibb e nemű műveken. Ily magyar sodronyos zománcz műemlékeink első s legkiválóbb eddig ismert példánya hazánkban Sz. László királynak valóban monumentális nagyszerűségű mellszobbra, hermája, a győri székesegyházban. Bele van foglalva királyunk fejkoponya-csontjának ereklyéje. Egyik a legnevezetesebb nemzeti műemlékeknek, mely világszerte ritkítja így egybefoglalva párját. Rajta az egész királyi öltöny ily magyar sodrony-zománczo3 színezéssel van képezve.

A történeti adatok róla már 1406 óta biztosak. S ez minden kétségen felül emeli, hogy az ezen művön teljesen kifejlett páratlan zománcz-teclinikánk máris legalább a XIV dik században, de igen valószínűleg már az előbbiben is, tehát az Árpádkorban, a XIII. században gyakorlatban és kiképezve volt.