Szterényi József: Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye: bányászat, kohászat, ipar (Budapest, 1898)
Gépipar - Gőzkazánok, túhevitők, kazántüzelő berendezések és tápláló tisztitók
569 teljes átalakulása csak az ötvenes években veszi kezdetét, mikor Schlickeysen (1855-ben) az agyag-gyúrógépet feltalálta s későbben téglagéppé átalakította; Hoffmann pedig (1858-ban) a körkemenczét szerkesztette s vele a téglaégetést folytonos üzemben, tetemes tüzelőanyag megtakarításával lehetővé tette. Ez a két találmány úttörő volt s ezeket sűrűén követték a javítások és újabbnál újabb találmányok, úgy hogy azóta a kezdetleges téglavetés a modern technika minden segédeszközével dolgozó nagy iparrá vált. De nem csak a téglaipar eszközei és berendezése alakultak át ez idő alatt, hanem az anyag minőségére vonatkozó követelmények is fokozódtak. Mindenekelőtt a nyers anyag előkészítésére nagyobb gondot kellett fordítani. A régi kis gyárakban az anyag előkészítésére alkalmazott kifagyasztást, bár igen jó eredményeket adott, már nem alkalmazhatták többé a nagy gyárakban, hol a frissen ásott földet azonnal fel is kellett dolgozni. így tehát mechanikai eszközökkel kellett pótolni, a minek elvégzését régebben az időjárásra bízták. Az agyag hengerléséhez, javított iszapolókészülékekhez és újabban szitálógépekhez (Separator) kellett folyamodni, hogy egyformán átdolgozott és a gyártmánynak ártalmas anyagoktól mentes agyagkeveréket nyerjenek. A kézzel formált tégla, bár még mindig a legkedveltebb falitégla, nem felelhetett már meg az újból divatba jött vakolatlan építkezés követelményeinek, melyhez sima felületű, szépszinü és az időjárás befolyásának ellentálló anyagot kivántak és épen ezeknek a követelményeknek tett eleget a téglagép és újabban az u. n. száraz sajtolás. A régi téglavető empirista téglamesterét technikus helyettesítette, ki a modern technika minden ismereteivel rendelkezik, mert a tégla készítése már nem oly egyszerű feladat, a milyennek első pillanatban, a régi téglavetésről Ítélve látszik. A tégláról ma azt kívánjuk, hogy szabályos alakú, homogén és szilárd legyen, az időjárás mállasztó hatásának ellentálljon, szine egyforma és szép és maga a tégla mindamellett olcsó is legyen. De a téglagyáros nem igen válogathat az anyagban. Az áru olcsósága és nagy súlya miatt a költséges szállítást nem bírja ki. A téglagyár tehát csakis a városok vagy legalább is olcsó, alkalmas közlekedő eszközök útja mentén létesülhet, a hol pedig az alkalmas, kifogástalan nyersanyag nem mindig áll rendelkezésre. A gyáros tehát a legtöbb esetben azzal a nem könnyű feladattal áll szemben, hogy meg nem felelő nyersanyagból még is kifogástalan árut készítsen. Hazánkban a téglaipar a hatvanas években, a székes fővárosunkban megindult építkezéssel bontakozott ki, a régi, kisiparszerü üzemből, de az azóta keletkezett gyárak mellett a vidéken még most is ősrégi szokás szerint maga a nép veti a téglát és a mezőn boksákban égeti ki. A kisebb gyárak pedig még gyakran a csak négy falból álló, felül nyitott égetőket alkalmazzák ; de a körkemenczék előnyei még is oly szembetűnők, hogy azok már a kisebb gyárakban is kiszorítják a kezdetleges nyitott kemenczéket. Másrészt azonban még a nagyobb gyárakban is a géptéglák mellett ma is sok téglát készítenek kézimunkával is. Ezt részben a nálunk még olcsó emberi erő magyarázza meg, de részben az is, hogy építészeink közönséges falitéglának még mindig
