Szterényi József: Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye: bányászat, kohászat, ipar (Budapest, 1898)
Gépipar - Gőzkazánok, túhevitők, kazántüzelő berendezések és tápláló tisztitók
528 Átalános történeti visszapillantás. Hazánk ősidőktől fogva, vagy legalább azóta, mióta történelmi adataink vannak, folytonos harczoknak volt színhelye. Az elmúlt ezerévnyi időszakban is ezt tapasztalhatni. Nem szabad tehát csodálkozni, hogy ilyen, az iparra né^ve kedvezőtlen viszonyok mellett, ez valami magas polczra nem emelkedhetett még oly időszakokban sem, a midőn az a nyugoti szomszéd népeknél a virágzásnak bizonyos magasabb fokozatát elérte volt. A mit egyes erélyesebb és hosszabb ideig uralkodó királyok alatt fejlődött, az mindig csak kezdet volt, melyet a következő királyok alatt beállott zavarok, külső és belső háborúk még csirájában is elfojtottak. Innen magyarázhatni azt is, hogy igazi állandó iparososztály nálunk csak egyes, a harczterektől távol fekvő vidékeken fejlődhetett, de ott is csak oly körülmények között, melyek a mesterséges fejlesztés jellegével bírtak. Utalunk e tekintetben a bevándorlóit erdélyi és felsővidéki szászokra és az osztrák határhoz közelfekvő városokra. Egy további folyománya ennek az iparososztály időről-időre való tönkre- menésének az is, hogy igazi tősgyökeres magyar iparososztály sem fejlődhetett, mert épen a magyarság lakóhelyei képezték a legtöbb esetben a háborúk szinterét. Egy-egy, az ország anyagi előrehaladását szivén viselő uralkodó tehát mindig kénytelen volt az iparoselemet a szomszéd, nyugalmasabb állapotban levő államokból, nevezetesen Ausztriából, Német-, sőt Olasz- és Franczia- országból számos áldozat és kiváltság árán betelepíteni. De térjünk át tulajdonképeni feladatunkra, a faipar történetének rövid vázolására hazánkban. A legtöbb faiparnak forrását, illetve alapját az erdőben nyert gömbölyű szálfának fűrészárúra való földarabolása adja. A legnagyobb valószínűséggel mondhatni, hogy ez már a magyarok bevándorlása idején is meghonosodott volt ez országban. A világtörténelemből tudjuk, hogy a dákok azokban az időszakokban, a midőn a rómaiakkal békességben éltek, római iparosokat és művészeket hívtak be az országukba, a kikkel palotákat, várakat emeltettek, és a kik ott letelepedve, a dákokat is a különböző mesterségekre tanították. Megvolt a faiparnak első feltétele, a nyers anyag jelenléte is a legnagyobb mértékben, a mennyiben az ország hegyes vidéke, de részben még a síkság is erdőkkel volt borítva. A dákok már állandó lakóházakkal is rendelkeztek, ily eset pedig mindig feltételezi a faiparok magasabb mértékű jelenlétét. A népvándorlás idején az országot ideiglenesen birlaló népek alatt sem mehetett a faipar tönkre, mert azokról ismeretes, hogy épen azokat az embereket, a kiket valamely ügyesség vagy mesterség révén saját előnyükre használhattak, az elfoglalt vagy elpusztított országban lehetőleg kímélték, sőt nem egyszer rablóhadjáratok alkalmából ilyeneket saját földjükre rabszolgáknak behurczoltak.
