Nagy Benő - Wámoscher Endre: A magyar szabadalmi jog zsebkönyve (1931)
VIII. Fejezet. A bitorlások és a büntetések
96 2. főbüntetésként szabadságvesztésbüntetést ír ugyan elő, azonban a bíróság a feljelentés alapján — az eset körülményeinek figyelembevételével — a pénzbüntetést megfelelőnek találja (akár a II. Bn. 4. §. alapján, akár pedig az esetben, amikor már a feljelentésből kivehetőleg oly nyomatékos enyhítő körülmények vannak, amelyek a Btk. 92. §. vagy a Ktk. 21. §. alkalmazását indokolttá teszik), a Btk. 92., s illetve a Kt. 21. §. alkalmazásával. A szabadalombitorlás tehát bár kihágást képez, amelyet — visszaesés esetét kivéve — pénzbüntetéssel kell büntetni, a hozzáfüzödő igen fontos közgazdasági érdekekre tekintettel azonban nehéz azon csekélyebb súlyú bűncselekmények közé sorolni, amelyek esetében fentiek szerint büntető parancsot kellene kibocsátani. Ugyanis ha a kir. járásbíróság büntető parancsot bocsát ki és a terhelt a büntető parancsban megállapított pénzbüntetést lefizeti, (tehát azzal szemben tárgyalást nem kér), az jogerőssé válván, az ügy így befejezést nyer, a sértett a szabadalmi törvény 53. §-ában irt jogait már nem érvényesítheti, így nem kérheti a zárlatot, külön őrizet alá vételt s más oly oly intézkedések foganatosítását, melyek a büntetendő cselekmény ismétlését megakadályozhatják, s nem érvényesítheti a szabadalmi törvényben gyökerező azon jogait sem, hogy elkobzást, megsemmisítést s hírlapi közzétételt kérjen, mert ezek, a hatályban maradt Bp. 533. §. szerint a büntető parancsba fel nem vehetők. A sértettnek így egyedül csak a kártérítési joga maradna meg, amit polgári perben érvényesíthetne. Abban az esetben, ha a terhelt a kibocsátott büntető paranccsal szemben a tárgyalás kitűzését kéri, az eljárás befejezést nem nyert, hanem; a Bp), s az 1895: XXXVII. t.-c. 49. és következő szakaszai szerinti eljárást kell folyamatba tenni.
