Himer Zoltán - Szilvássy Zoltán (szerk.): A magyar iparjogvédelem 75 éve (1970)
Ujítómozgalmunk két évtizede
A nagymérvű fejlődés következtében és a gyakorlat tapasztalatai alapján az 1948. novemberében hatályba lépett első újítási rendelet egy-egy szakasza elavultnak bizonyult, kiegészítésre szorult, s ezért új rendelet kiadása vált szükségessé. 1950. május 31-én jelent meg a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 151/1950. (V. 31.) M. T. sz. rendelete az újítási ügyek intézéséről. Az új rendelet elkészítésénél a rendelet kidolgozói figyelembe vették azt a másfél évi tapasztalatot, ami az első újítási rendelet kiadása óta összegyűlt. Ez a rendelet számos új intézkedést tartalmazott és az anyagi ösztönzésen túl kiemelte az újítótevékenység erkölcsi megbecsülésének fontosságát. Eszerint az újítóknak megvalósított újításaikért nemcsak újítói tanúsítvány járt, hanem ha javaslatuk országos jelentőségűnek bizonyult, megillette őket a „kiváló újító” oklevél is. A „kiváló újító” oklevél kiadását az újítást megvalósító üzem javasolta és felterjesztette az Országos Találmányi Hivatalhoz. Ha a kiadás indokolt volt, az Országos Találmányi hivatal a „kiváló újító” oklevelet az üzemnek visszaküldte azzal, hogy termelési értekezleten a gazdasági vezető nagy nyilvánosság előtt adja át az újítás szerzőjének. A rendelet pontosabban, részletesebben határozta meg az újítás fogalmát és kimondta, hogy a gondolat felvetése, vagy egy feladat puszta kitűzése csak ötlet és nem tekinthető újításnak. Az újítási bizottság munkájával kapcsolatban kimondta, hogy a bizottság köteles az újítási jelleg megállapításánál figyelmen kívül hagyni a munkaköri kötelesség kérdését; ezzel a műszaki értelmiség fokozott újítási tevékenységét kívánta elősegíteni. Ha vita merült fel, hogy a javasolt megoldás újításnak tekintendő-e vagy sem, az Országos Találmányi Hivatalt kellett megkeresni állásfoglalás végett. Az alkotó készségnek az üzemek termelőmunkájában mutatkozó problémák megoldására való irányítása érdekében ez a rendelet tette először kötelezővé az üzemek számára az újítási feladattervek készítését, kihangsúlyozva, hogy azt a vállalatok műszaki intézkedési terveivel összhangban kell elkészíteni. A rendelet felhatalmazta az Országos Találmányi Hivatalt, hogy a gazdasági eredmény megállapítására vonatkozóan részletes irányelveket adjon ki, ami, minden szervre kötelezően, meg is történt. Ez az újítási rendelet tette lehetővé, hogy ha a dolgozók termelési értekezleten, vagy egyéb más hivatalos megbeszélésen felszólaltak, s javaslatokat tettek, a felszólaló kívánságára azokat be kellett jegyezni az újítási naplóba és a javaslatot újításnak kellett tekinteni, amennyiben az a rendeletben előírt egyéb feltételeknek megfelelt. A rendelet az újítási díj alsó határát 50 Ft-ban állapította meg, ami abban az időben különösen kedvező volt a munkás újítókra; a díjazás felső határát ugyanakkor százezer forintban állapította meg. Üj ösztönzési módszer került a rendeletbe azzal, hogy ha valamelyik vállalat átvétel vagy tapasztalatcsere után vezetett be egy újítást, az eredeti újítót az átvevő vállalatnál mutatkozó megtakarítás után az újítási díj 75%-a megillette. Az átvételt javasoló az újítási díj 10%-át kapta. Ezzel kapcsolatban adta ki az Országos Találmányi Hivatal az alábbi útmutatást: „Az újítás átvételénél az átvevő vállalat köteles erről az újítót az újítás elfogadásától számított 14 napon belül értesíteni; ha az újító címe ismeretlen (pl. folyóiratból való átvétel esetén), úgy az értesítést a Találmányi Hivatalhoz kell küldeni, amely megteszi a szükséges intézkedést az újító felkutatására. Szükség esetén felhívást tesz közzé az Újítók Lapjában arra, hogy az újító jelentkezzék.” Ha az újítás átvétele az újítási megbízott javaslatára történt, az újítási díj 10%-a őt is 123
