Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2005 (110. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 5. szám - Part Krisztina: Jogdíjak – jól csengő muzsika a szerző füleinek, avagy lehet-e egy szerkesztő is szerző?
22 Part Krisztina Habár dr. Sawkinst megnevezték, nem tüntették fel a mű szerzőjeként. A széljegyzetből világosan ki kellene tűnnie dr. Sawkins szerzőségének minden potenciális olvasó számára. Tehát az alperes nem szándékozta dr. Sawkinst a zenemű szerzőjeként feltüntetni, és a széljegyzetben sem tett másképp. Vagyis dr. Sawkins szerzői személyhez fűződő jogait is megsértették azzal, hogy nem tüntették fel a kiadványok szerzőjeként. A döntés Patten bíró dr. Sawkins keresetének részben helyt adott. 1. Az eredetiséghez és a jogsérelemhez kapcsolódó kérdések nem határozhatók meg egyszerűen a kérdéses műveknek hangjegyről hangjegyre való összehasonlításával. 2. Az a tény, hogy egy szerkesztő-zeneszerző nem vitt végbe jelentős változtatásokat az általa szerkesztett mű kottájában, nem jelenti azt, hogy a mű új változatának szerzői jogára irányuló bármilyen kereset elutasításra találna. A kérdés az, hogy ahol az elkészült mű egy már létező kottán alapul, akkor vajon az új alkotás elég eredeti-e a mű elkészítéséhez szükséges ügyesség és a munka fogalma alapján. Azért, hogy egy művet szerzői jogi védelem illessen meg, a műnek nem kell újdonságot hordoznia: eredetinek kell lennie. 3. Ezen ügy tényei alapján nincs kétség, hogy dr. Sawkins jelentős ügyességet és munkát fektetett be a négy kiadvány szerkesztésébe, amely a Lalande tekintetében szerzett saját szakértelmének köszönhető. Annak ellenére, hogy Sawkins egyik műve megegyezik részleteiben egy másik szerkesztő alkotásával, Sawkins műve függetlennek bizonyul, mivel szükségképpen jutott ugyanarra a következtetésre, amit a létező kotta dinamikája felkínált számára (a La Grande Piéce Royal esetében már létezett egy újabb keletű editált kotta, ami Jean-Francois Paillardls nevéhez fűződik). Dr. Sawkins nem tett kísérletet arra, hogy lemásolja a korábbi kiadást akár tudatosan vagy nem tudatosan. A rekonstruált szakaszok önmagukban elegendők voltak arra, hogy külön szerzői jogot keletkeztessenek dr. Sawkins számára a mű kiadványaiban. Dr. Sawkins ugyancsak szerzői joggal rendelkezik a két másik kiadványra tekintettel, amelyeken kulcsfontosságú szerkesztői beavatkozásokat hajtott végre, beleértve a basszus szólam jelölését. Azonban a szerkesztői beavatkozások skálája abban a zenei tételben, amelyet az együttes adott elő, nem volt elegendő, hogy új szerzői jogot alapítson dr. Sawkins javára, ha azt önmagában vesszük figyelembe. 4. A szerzői jogot a dr. Sawkins által szerkesztett három művön, és amelyet a maguk teljességében előadtak és rögzítettek, sérelem érte. Az együttes által előadott tétel tekintetében azonban az volt megfigyelhető, hogy míg dr. Sawkins a műre mint egészre szerezte meg a szerzői jogot, a tétel esetén a teljes műhöz viszonyítva nem történt jogsértés. 1964-ből 18 5. Sem az együttes, sem dr. Sawkins nem adott engedélyt, sőt a tanúvallomásokból nyilvánvalóvá vált, hogy a Hyperion sosem hitte, hogy volt ilyen engedély. 6. Dr. Sawkins azon személyhez fűződő jogát, hogy őt szerzőként tüntessék föl a kiadásokban, megsértették. A Hyperion nem szándékozott dr. Sawkinst a zenemű szerzőjeként megjelölni, még a borító széljegyzeteiben sem. Mindebből következik, hogy a bíró megítéli a felperesnek a szerzői jogot a La Grande, a Te Deum és a Venite tekintetében, a Panis Angelicus kivételével. A fellebbezés A tárgyalást követően a Hyperion fellebbezést19 nyújtott be a határozat ellen, tagadva dr. Sawkins szerzői jogát a három előadás kiadványának tekintetében. A kiadó szerint ugyanis a kiadványok az 1988-as angol szerzői jogi törvény értelmében se nem eredetiek, se nem zeneiek. A) Az eredetiség Lord Justice Mummery, az angliai és walesi Fellebbviteli Bíróság polgári jogi kollégiumának bírója szerint egy műnek abban a korlátozott értelemben kell eredetinek lennie, hogy az a szerző saját fáradozásaiból származzon inkább, mintsem hogy szolgaian lemásolja egy másik személy müvét. Az első kérdés az, hogy vajon az előadási kiadványok alkalmatlanok arra, hogy eredetinek nevezzék őket, merthogy Lalande alkotta a zenét, és dr. Sawkins készítette ebből a saját kiadványait azzal a szándékkal, hogy azok minél jobban közelítsenek Lalande eredeti alkotásaihoz. Az eredetiség lényegi elemeit a Lordok Háza fejtette ki a múlt században a Walter v. Lane20 ügyben, az 1842-es angol szerzői jogi törvény alapján. A Lordok Háza azt a döntést hozta, hogy a szerzői jog fennmarad a gyorsírók nyilvános beszédekről való tudósításaiban mint eredeti müvekben. A beszédeket Rosebery grófja mondta a nyilvánosság előtt, amikor riporterek is jelen voltak. A riporterek gyorsírással jegyzeteket készítettek, átültették őket hagyományos írásra, ahol kellett kijavították, pontosították, majd közzétették őket az újságokban a beszédek szó szerinti közléseként. A beszéd és a beszéd közlése két különböző dolog. Lord Rosebery volt a beszédek szerzője. A gyorsírók viszont a tudósítás szerzői. Fáradságot, ügyességet és időt nem kímélve írták le egy másik személy beszédét. A riportokat tehát eredeti szerzői műveknek tartották, még ha a riporterek szándéka az is volt, hogy olyan pontos tudósítást készítsenek egy műről, amilyen csak lehetséges. A riporter saját tudósításának szerzője, és a beszédről készült riport a riporter eredeti müve volt, még ha más személy szavait és ötleteit is tartalmazta. Ha több riporter tudósít ugyanarról a beszédről, mindegyik riportert megilleti a szerzői jog a riporttal kapcsolatban. Mindegyikük jogosult a saját tudósítását megírni az eseményről. Még ha hasonlítanak is a müvek egymáshoz, akkor sem egymás másolatai, a hasonlóság a beszédről való tudósításnak mint közös forrásnak tudható be. 19 Hyperion Records Ltd v Lionel Sawkins {2005} EWCA Civ 565 20 {1900} A.C. 539
