Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2005 (110. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 3. szám - Tanulmányok. Kulcsár Eszter: A követő jog nemzetközi és európai uniós szabályozásának alakulása – I. rész
4 Kulcsár Eszter művészek és a piacon közvetítőként fellépő, az adásvételt lebonyolító és ebből hasznot húzó galériák, aukciósházak között egy olyan - az első eladásból származó hasznot — kiegészítő juttatással, amely részelteti a szerzőket műveik gazdasági sikeréből. Mindezek alapján tehát méltányosnak tűnik előírni, hogy az eladó osztozzon a művek értéknövekedéséből származó nyereségen a művésszel, illetve jogutódjával.4 5 A szociális megfontolásokon túl a követő jog mellett szóló további érv, hogy a piac árképző mechanizmusa egy műalkotás első értékesítésekor „csődöt mond”, az eladási ár ugyanis nem tükrözi - nem tükrözheti - a mű valódi értékét.3 A valós értéket csak az elsőt követő, további eladások fejezik majd ki. Az első eladáskor beálló „piaci csődöt” ezért korrigálni kell egy későbbi részesedéssel a művész javára. Ezzel az érveléssel ugyanakkor Schmidt-Werthem álláspontja szerint csak egy egyszeri kompenzáció igazolható, hiszen ha a továbbértékesítéskor az eladási ár meghatározása alapjául nem a művésznek fizetett pénzösszeg szolgál, alappal feltételezhetjük, hogy máraz első eladási ár megfelelt a mű „valós” értékének. Az egyes alkotói csoportokat megillető szerzői vagyoni jogok összehasonlításából adódik a követő jog igazolására szolgáló harmadik érv. Az irodalmi mű tipikus felhasználása valósul meg a többszörözés és a terjesztés jogának gyakorlásával, ami jogdíjra való jogosultságot nyit meg a szerzőjavára. Egy zenei vagy drámai mű esetében a nyilvános előadáshoz fűződik ugyanez a joghatás. A hagyományos felhasználási módok ugyanakkor kevéssé játszanak szerepet a képzőművészeti alkotások körében, hacsak nem híres művészről van szó. Egy festő leginkább művének eladásából számíthat jelentős bevételre. Az „egyenlő elbánás” elvének megfelelően tehát a követő jog számításba veszi a képzőművészeknek az írókkal és zeneszerzőkkel szemben jelentkező „vagyoni kárát”. Az elgondolás kiindulópontja, hogy az írók és zeneszerzők műveik növekvő mértékű felhasználásával (többszörözési, terjesztési, nyilvános előadási jogok gyakorlása) párhuzamosan egyre nagyobb összegű jogdíjat könyvelhetnek el, ezzel szemben egy képzőművészeti mű alkotójának jövedelemszerzési lehetőségei a müve értékét minél inkább tükröző első eladásból származó árbevételre korlátozódnak. Az eredeti műpéldányokról reprodukciók készítése vagy kiállításuk csak ritkán jön számításba bevételi forrásként, nevezetesen akkor, ha a művész már sikeres.6 Ugyanakkor egyes nézetek szerint hasonló a helyzet az írók és zeneszerzők vonatkozásában is: csak siker esetén jutnak biztos anyagi haszonhoz.7 Hiába a számos, megfontolást érdemlő felvetés, a XX. század elején e sajátos jogintézmény dogmatikai megalapozása komoly fejtörést okozott a teoretikusoknak. Egyesek a szerződési jog talaján fejtették ki nézetüket, miszerint a művész „felelős” műve értékének növekedésé4 Vladimir Duchemin: La directive communautaire sur le droit de suite. RIDA, 2002/191, p. 3-4. 5 Konrad Schmidt- Werthem: Die Richtlinie über das Folgerecht des Urhebers des Originals eines Kunstwerks. Nomos Verlagsgcscllschaft, 2003, p. 19. Lásd részletesebben Liliane de Pierredon-Fawcett: The droit de suite in literary and artistic property - a comparative law study. Center for Law 7 and the Arts, Columbia University School of Law, 1991, p. 18-20. Konrad Schmidt-Werthem: i. m. p. 20. ért, ezért jár neki az anyagi ellenszolgáltatás a mü újraeladása esetén. Ok-okozati összefüggés van ugyanis a művész növekvő hírneve és műveinek növekvő értéke között. Az igazságtalan gazdagodás8 elméletének képviselői szerint tehát a műpéldány tulajdonosának vagyona a művész népszerűségével párhuzamosan nő, ezáltal a tulajdonos busás haszonra tesz szert, holott a sikerért nem tett semmit. E méltánytalanságot kell kiküszöbölni a szerzőnek biztosított részesedéssel. A tulajdonos haszna a vételi és a továbbeladási ár- azaz két származékos átruházási ügyletből befolyó összeg — különbözeiéként állapítható meg. Ezzel a mű relatív értéknövekedése számítható ki, figyelmen kívül hagyva az első eladás árát, amely akár magasabb is lehet, mint a legutolsó tranzakcióból származó bevétel. A teória kritikusai ugyanakkor az elmélet - félrevezető - francia elnevezéséből kiindulva felvetik, hogy márpedig van érvényes jogcíme az ügyletnek, tudniillik az adásvétel maga. Jóval elfogadhatóbbnak tűnik az első eladási árat alapul vevő megközelítés, amely nem annyira az eladó haszna, mint inkább a művész saját sikere szempontjából vezeti le megállapításait.9 10 A megváltozott körülmények elméletének kiindulópontja, hogy a műpéldány tulajdonjogának első átruházásáért a szerző nem kaphat megfelelő ellenszolgáltatást, mivel a mű csak a későbbiekben válhat „értékessé”. Csak az első adásvételt követően derülhet ki, hogy a kifizetett összeg nem áll arányban a művész növekvő elismertségével, ezért indokolt a kompenzáció. Ennélfogva e felfogás szerint a szerzőnek járó részesedés az első eladási ár alapulvételével állapítható meg. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy ha az értékbeli növekedés csak a második, harmadik vagy még későbbi értékesítés során mutatható ki, milyen jogalapra hivatkozhat a szerző a „megváltozott körülményekkel” összefüggésben egy olyan jogviszonyban, amelyben nem szerepel félként. Az elmélet egyik képviselőjének, Wauvermansnek nagyon is vitatható nézete szerint a tulajdonátruházó szerződéssel „állandó szövetség” alakul ki a művész és valamennyi vevő (egyben eladó) között. Minthogy e szövetségnek tagja minden eladó és a művész maga, a megváltozott körülmények teóriája alkalmazhatóvá válik minden egyes új ügyletre. Bár komoly kritikával illethető az „állandó szövetség” kiagyalt koncepciója, mégis rávilágít az elmélet által nem kezelt problémára, miként száll át vevőről vevőre - a tulajdonjog mellett - a követőjogdíj-fizetési kötelezettség is az egyes újraeladások során.11’ Az eddig tárgyalt elméletek egyik-másik eleme ugyan megfontolást érdemlő felvetésnek tűnhet, a követő jog helyét mégis inkább a szerzői jogban kell keresnünk, annak ellenére, hogy a számos legitimációs kísérlet bizonyítja: a követő jog „kilóg” a szerzői vagyoni jogok sorából." Kiindulópontunk, hogy a követő jogdíj intézménye ellentmond a szerzői jog alapelvének, miszerint a szerzői mű védelme elválik, független a mű anyagi hordozójának jogi ^ unjust enrichement, cnrichisscmcnt sans cause Liliane de Pietredon-Fawcett: i. m. p. 14. 10 Vaunois szerint a szerző és müve közötti „örökös kapcsolat", örökre szóló ellenőrzési jogot teremtve a műpéldány sorsa fölött, alapozza meg a szerző részesedési igényét. Liliane de Pierredon-Fawcett: uo., p. 16-17. 11 Liliane de Pierredon-Fawcett: i. m. p. 17., 27-29..; Konrad Schmidt- Werthem: i. m. p. 20.
