Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2005 (110. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám - Gyenge Anikó: A szerzői mű ára – díjak az egyedi felhasználási szerződésekben 2. rész
A szerzői mű ára - díjak az egyedi felhasználási szerződésekben 2. rész 23 tartalmaz valamilyen erre vonatkozó rendelkezést, vagyis ezt nem lehet reparativ, a szerződést létrehozó eszközként alkalmazni. Az eddigiek fényében arra nincs mód, hogy a bíróság megállapítsa a díjat, és ezzel létrehozza a szerződést, ha erről a felek maguk egyáltalán nem rendelkeztek. Ugyanakkor persze egy szerződés hiányában is megtörtént felhasználásnál mégis sor kerül valamiféle díjmegállapításra, hiszen a szerző gyakran a felhasználási díj mértékében követel kártérítést. Ám jelenleg a szerződés létrehozására a díj mértékének megállapításával nincs lehetősége a bíróságnak. Olyan esetekben, amikor nem is jön létre a szerződés, értelemszerűen nem alkalmazható a „helyzet mentésére” a Ptk. 237. § (2) bekezdés alapján való hatályossá nyilvánítás sem, hiszen itt nem semmis vagy érvénytelen, hanem non existens szerződésről van szó.16 A szerződés hibáját orvosló módszerek A korábbi magyar szabályok A korábbi Szjt. szerint a mü felhasználásához a szerző hozzájárulására volt szükség.17 Ez a rendelkezés a felhasználási szerződésről rendelkező szabályokkal18 összeolvasva még nem tette nyilvánvalóvá, de a bírói gyakorlatban kialakult értelmezés szerint a felhasználási jog átengedése nemcsak szerződés, hanem egyoldalú jognyilatkozat keretében is történhetett.19 A bírói gyakorlat ugyanis a nyilvánosságra hozatalra adott egyoldalú engedélyt tekintette úgy, hogy az egyben a felhasználási engedélyt is magában foglalta. (Dogmatikailag azért volt helytelen az értelmezés, mert a nyilvánosságra hozatal a szerző személyhez fűződő jogát összecsúsztatta a többszörözés, terjesztés felhasználási cselekmény engedélyezésének vagyoni jogával.2I) Ehhez járult hozzá, hogy a régi Szjt. végrehajtási rendeletének 39. §-a alapján a szerzői díj összegét - ha jogszabály másként nem rendelkezett - a szerződő felek állapították meg. A „jogszabályi rendelkezés” pedig azokat a miniszteri rendeleteket jelentette, amelyek az egyes felhasználási módok tekintetében kógens módon meghatározták a felhasználásért fizetendő díj mértékét. A szabályok kógenciájából következett, hogy ezektől szerződésben sem lehetett eltérni, az eltérés a szerződés semmisségét vonta maga után. (Jogszabály hézagpótló szerepének érvényesülése esetén lehetett szó részleges semmisségről is.) Ugyanakkor pedig ha az egyoldalú engedélyezés (a fenti tág értelemben) megtörtént, de a díjra egyáltalán nem is utaltak a felek, a rendeletek alapján akár létrehozhatóvá is vált a szerződés. (A szabályok egyébként helyenként pontos összeget hatá- * 9 A bíróságok több esetben is találtak a vitatott felhasználásnak megfelelő, meghatározott díjakat, amik alapján létrehozható a szerződés (például a közös jogkezelő szervezetek díjszabásaiban), de ez magában hordozza azt a veszélyt, hogy ezeket a díjakat tartós jogviszonyokra állapítják meg, a peres ügyben pedig nem feltétlenül erről van szó, amellett, hogy ez dogmatikailag sem helytálló megoldás, ugyan a piaci igényekhez rugalmasabban alkalmazkodik. ]8 régi Szjt. 13. § (1) bekezdés régi Szjt. 26. § 9 Kommentár p. 213. 20 Lontai Emire: Szellemi alkotások joga. Eötvös Kiadó, Budapest, 2001, p. 54. roztak meg, esetenként az alsó és a felső határt meghatározó szabály keretében mozoghattak a felek, illetve bizonyos felhasználási módoknál százalékos módon állapította meg a jogalkotó a fizetendő díj mértékét.) Annak következtében, hogy a ’80-as években felerősödött az infláció, és ezt a rendeletek díjtételei már nem követték, a régi Szjt. alapján kialakult bírói gyakorlat kétszer is fordulatot vett. A kezdetben kógens díjak később minimumdíjakká alakultak át, és csak arra szolgáltak, hogy a szerződést a bíróság díjmegállapodás híján is létrehozza. Az 1988 előtti gyakorlat Ebben az időszakban ha a díjazást miniszteri rendelet határozta meg, akkor a felek a szerződésben ettől nem térhettek el. (A díjak jogszabályi meghatározásának indoka egyébként a gyengébb fél védelme volt.21) A törvény ugyan kimondta, hogy a felek a törvény által állított korlátok között szabadon rendelkezhetnek a szerződés tartalmáról, de a kógens díjakra értelemszerűen nem vonatkozott a szabad rendelkezés lehetősége. [A díjról való megegyezés elmaradását ugyan lehetett volna a jogszabályban kötelezően előírtaktól való legszélsőségesebb eltérési lehetőségnek is tekinteni, és a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmisnek lehetett volna nyilvánítani, de mivel a felhasználók főként állami szervezetek voltak, ezért tanácsosabb volt a szerződéseket „reparálni”, és nem jogsértést megállapítani.] Ezt segítette elő az is, hogy az ingyenes átengedésnek főszabály szerint magából a szerződésből kellett kiderülnie, és ha a törvény 13. § (3) bekezdése alapján érvényesülő visszterhesség vélelme szerint a felhasználónak nem sikerült bizonyítania, hogy a felhasználási jogot ingyenesen szerezte, akkor a bíróság a szerződést visszterhesnek nyilvánította, és a díjrendelet alapján egyértelműen meg tudta állapítani a fizetendő díjat. (Megjegyzendő, hogy a mai szabályok alapján nem érvényesül a visszterhesség vélelme: ha ugyanis nem sikerül bizonyítani az ingyenes átruházást, akkor a szerződést a fentebb kifejtettek szerint létre nem jöttnek kell tekinteni.22) Összefoglalva tehát elmondható, hogy l Benard Aurel—Tímár István: A szerzői jog kézikönyve. KJK, Budapest, 1973 (a továbbiakban: Fekete kommentár) p. 173.; CD-Jogtár Rövidített kommentár. A szerzői díjak ilyenformán történt meghatározása egyrészt védte a szerzők érdekeit, másrészt az akkor szinte kizárólagosan állami vállalatként működő felhasználók túlköltekezését (ki nem mondva a korrupciós jellegű díj megállapodások lehetőségét) volt hivatva megakadályozni. z A Kommentár a régi és az új Szjt. visszterhességre vonatkozó szabályai kapcsán jegyzi meg, hogy a korábbi visszterhesség vélelme mára szerződésértelmezési szabállyá lett (p. 103.). Olvasatunkban a visszterhesség vélelmének tulajdonképpeni megszűnése és helyébe a visszterhesség alapelvénck bevezetése két szempontból is erősíti a szerző pozícióját. Egyrészt a díjazásról való megállapodás elmaradása esetében a szerződés létre nem jötte kedvezőbb lehet a szerző számára, hiszen az így megállapítható jogsértés esetében kedvezőbb peres eszközök állnak a szerző rendelkezésére (előzetes bizonyítás, ideiglenes intézkedés, megállapítás, adatközlés stb.). Ugyanakkor a Ptk. alapján más szerződéstípusok tekintetében érvényesülő visszterhesség vélelmével összevetve is erősebb a szerző pozíciója a mai szerzői jogi szabályok alapján. Egyéb polgári jogi kötelmek esetében ugyanis a szerződéskötés körülményeiből is következtetni lehet az ingyenességre, a felhasználási szerződés esetében viszont ennek mindenképpen magából a szerződésből kell kiderülnie. Ez tehát az egyik szerződő felet (jelen esetben a szerzőt vagy más jogosultat) jóval erősebben védő szabály, mint amit a Ptk. más tárgyban szerződő felek számára biztosít. Fekete kommentár, p. 125.
