Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2004 (109. évfolyam, 1-6. szám)

2004 / 3. szám - Technikatörténet. Longa Péterné: Száz éve született Verő József, a fémtan professzora

Száz éve született Verő József, a fémtan professzora

41

Az alumíniumötvözetek melegtörékenységével 1935- ben kezdett foglalkozni. Ami egészen új volt: megtalálta a módját, hogy a melegtörékenység mértékét számszerűen kifejezze. Elsőként vizsgálta meg az Al-Si rendszer ötvözeteinek törékenységét a Si-tartalomtól függően. Tanulmánya a londoni Metal Industry című tekintélyes folyóiratban is megjelent, és évekig tartó élénk visszhangra talált. A szerző ezt a munkáját az említett második kategóriába sorolta, bár szerényen megjegyzi, hogy „nem akarom ezzel azt állítani, hogy olyan jelentős, mint a példaként ott emlitett új mérőeszközök és módszerek”.

A harmincas évek közepén az öntött tuskókban előforduló dúsulásokat kezdte tanulmányozni. Erre vonatkozóan addig csak empirikus megfigyelések voltak, nem tudták megállapítani, mi az oka annak, hogy az acél-, illetve a réz- és alumíniumtuskókban ellenkező irányú dúsulás van. Verő professzor kísérletekkel is bizonyított magyarázata az volt, hogy a dúsulás fajtáját egy körülmény határozza meg: ha a kristályosodást jelentős mennyiségű gáz felszabadulása kíséri, akkor normális, egyébként fordított dúsulás jön létre. Tanulmányát az 1938-as Öntészeti Világkongresszuson alkotója helyett egy magyar vállalat képviselője olvasta fel.

Ugyancsak a harmincas években egy általa is jelentősnek ítélt - a második kategóriába sorolt - mérési módszert dolgozott ki. Akkoriban a csiszolatokon a szövetalkotórészek hányadát a hosszadalmas, nehézkes és drága planimetrálással határozták meg. Verő professzor a mérőokuláris 100 részre osztott mércéjébe selyemszálat illesztett, és lineáris mérést végzett. Anélkül, hogy a Rosiwal-féle lineáris mérést ismerte volna - amelyet a kőzettanban használtak -, elsőként alkalmazta azt fémtani célra.

Szakmai életrajzában Verő professzor sajnálattal jegyzi meg, hogy a soproni évek múltával már jóval kevesebb alkalma adódott az önálló és főleg kedve szerinti irányban végzett kutatásokra. Az ipari „megrendelések” teljesítése, az ott felmerülő problémák megoldása lett a fő feladat, és természetesen rengeteg idejét, energiáját felemésztette a kutatóintézet irányítása, az adminisztráció, az oktatás, a tankönyvírás, a tanszéki munka megszervezése, a fárasztó utazgatás Budapest és Miskolc között.

A következőkben Verő József professzor sokoldalúságát szeretnénk bemutatni: részben a kohászaton belül, részben azon túlmenően végzett széles körű tevékenységét.

Egyik fő kutatási területéről, az anyagvizsgálatról történeti áttekintést adott egyik tanulmányában, amely fontos és érdekes technikatörténeti adalék is. Mint írja, az anyagvizsgálat múltja nem túlságosan messzire nyúlik vissza; a kohászat, bár évezredes mesterség, még a XIX. század derekán is manufaktúrajellegűen működött, tisztán empirikus alapokon. Az üzemekben mesterek adták át az évszázadok óta nemzedékről nemzedékre öröklődő tapasztalatokat, mesterfogásokat. Csak a kémiai elemzés volt ismeretes, de azt sem a gyártóüzemekben, hanem az egyetemek laboratóriumaiban alkalmazták. A vasgyártó csak elvétve és utólag, jóval a gyártás befejezése után szerezhetett tudomást terméke összetételéről. Néhány lényeges összefüggést azonban megállapítottak, például azt, hogy a kovácsvas 0,1-0,5%, a kemény, jól edződő acél pedig 1-2% szenet tartalmaz, s a vöröstörékenységet főleg a kén, részben a réztartalom, a hidegtörékenységet a foszfortartalom okozza. A rúdvas és acél minősítése erőmérés nélküli hajlítókísérlettel és a töret alapján történt. A rúdvasak egyenletes minőségének megállapítása a revétől megtisztított daraboknak hígított savban való maratásával történt: a nagyobb karbontartalmú részek hamarabb maródnak sötétre. A metallográfiái ismeretek hiányában ez is gyakorlati megfigyelések alapján alakult ki.

Az ipari termelés mennyiségi fejlődésével és a speciális kívánalmak jelentkezésével, például a vasút elterjedésével, sürgetően szükség volt a megbízható, ismételhető, gyors és lehetőleg olcsó vizsgálati módszerek kifejlesztésére, annál is inkább, mivel csak így volt garantálható az úgynevezett márkázott - mai fogalmaink szerint védjeggyel ellátott - termékek egyenletes minősége, megbízhatósága. Az anyagvizsgálati módszerek kidolgozását és elterjesztését Kerpely Antal a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásán is szorgalmazta. Mai szemmel nézve hátborzongató, hogyan történt a sínacélok minősítése a korszerű vizsgálati módszerek hiányában. Mivel abban az időben az acélt az olvasztókemencéből közvetlenül kokillába csapolták az olvadék homogenizálása nélkül, nagyon különböző összetételű blokkok, illetve sínek kerültek ki ugyanabból az adagból. Az átvételi vizsgálatnál egy alátámasztott síndarabra 7,5 m magasból egy 500 kg-os kölöncöt ejtettek, ezt a sínszálnak törés nélkül kellett kiállnia, 50-80 mm-es behajlással. Az anyagok fele ridegen tört. Mint Verő professzor írja „már az is meglepő, hogy ezt az acélt sikerült sinné hengerelni, de az is bátorságra vall, hogy ezeken a síneken vonatokat mertek járatni”.

A kémiai, mechanikai vizsgálatok az 1880-as évek után váltak rendszeressé a nagyobb üzemekben, majd a következő század elején jelentek meg az üzemi laboratóriumokban az első mikroszkópok, ekkor kezdték alkalmazni a keménységmérést és az egyéb mechanikai vizsgálatokat. Mindössze 70-80 éve terjedtek el a roncsolásmentes vizsgálatok eszközei, és 20-30 éve vált munkaeszközzé az anyagvizsgáló laboratóriumokban az elektronmikroszkóp és a mikroszonda. A modem anyagvizsgálat úgyszólván valamennyi alaptudományra támaszkodik: a kémiára, fizikára, mechanikára, matematikára. Fejlődésének pedig alapvetően két iránya van: cél, hogy egyre rövidebb idő alatt és a fémek szerkezetének egyre finomabb részleteit feltárva szolgáltasson információt.

Egy, az iparban széles körben használt, nagyon fontos termékcsoport, a saválló acélfajták történetéről és fejlesztésük irányáról írt cikkében Verő József nem kevesebb, mint 107 szakirodalmi forrásra hivatkozik; ez is szemlélteti alaposságát, precizitását. A vasnak sok kedvező tulajdonsága van: bőven előforduló ércei elég olcsón kohósithatók, jól ötvözhető, hidegen és melegen alakítható, szilárd és mégis szívós, hőkezeléssel a tulajdonságai nagymértékben változtathatók. Kellemetlen sajátsága viszont a rozsdásodásra való hajlam, ráadásul a rozsdaréteg laza szerkezetű, nem nyújt védelmet, sőt még segíti, gyorsítja is a további rozsdásodást. A XIX. század elejétől kezdve elsősorban a nagy acélgyártó vállalatok szabadalmaztatott ötvözetfajtáin keresztül lehet nyomon követni a saválló acélok összetételének változását, az egyre jobb minőségű anyagok kikísérletezésének lépéseit. Felismerték, hogy a legalább 12,5% krómot tartalmazó ötvözetek oxidáló környezetben kémiai-