Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2004 (109. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 2. szám - Tanulmányok. Dr. Gonda Imre: A közösségi és a tagállami védjegyjog kapcsolata az Európai Unióban
32 Dr. Gonda Imre státusát érintő eljárások tekintetében csupán főszabályszemen érvényesül az egységesség. A Rendelet 1. cikke (2) bekezdésének idézett szövege alapján megállapítható, hogy a közösségi védjegy lajstromozására vagy oltalmának megszüntetésére irányuló eljárásokat kizárólag az Unió egész területe tekintetében lehet lefolytatni. Ennek megfelelően kizárt például, hogy egy korábbi tagállami jog alapján, az érintett tagállam területe tekintetében részlegesen töröljenek egy közösségi védjegyet. Ilyen esetben a közösségi védjegy „egészét” törölni kell, és az oltalom megszűnését követően csupán arra van lehetősége a jogosultnak, hogy kérje a megszűnt közösségi védjegy nemzeti védjegybejelentéssé történő átalakítását, a Rendelet 108. cikkének megfelelően. Ha a kérelem megfelel a Rendeletben meghatározott feltételeknek, akkor az OHIM továbbítja azt a megjelölt tagállamok központi iparjogvédelmi hivatalaihoz, ahol a bejelentést nemzeti úton tett védjegybejelentésként kezelik azzal a kedvezménnyel, hogy megtarthatja az eredeti, közösségi bejelentéskor érvényesített elsőbbségét. A Rendelet olyan kérdésekben, ahol ez a gyakorlati szempontok érvényesítésével túlzottan ellentétes volna, kivételeket enged meg az egységesség elvének alkalmazása alól. Jellegzetesen ilyen a védjegy használatának engedélyezése. A Rendelet 22. cikkének (1) bekezdése a közösségi védjegy használatának engedélyezését nemcsak az árujegyzék egy részére, hanem a Közösség valamely tagállamának területére korlátozva is lehetővé teszi. Nyilvánvalóan indokolatlan lett volna az egységesség elvének érvényesítése a licenciaszerződések esetében, hiszen ez túlzott beavatkozást jelentett volna a magánjog alanyainak akarata által meghatározott kötelmi jogi jogviszonyba. Az egységesség elve sérül a Rendelet 106. cikkének (1) bekezdésében szabályozott intézmény következtében, amelynek értelmében a korábbi tagállami jog alapján meg lehet tiltani a közösségi védjegy használatát azon tagállam tekintetében, amelynek területén a későbbi akadályozó jog oltalma fennáll. Ilyen esetben a közösségi védjegy oltalma nem szűnik meg, azonban a továbbiakban kizárólag a többi tagállam területén használható. A korábbi tagállami védjegyrendszereknek a közösségi oltalom mellett való párhuzamos fenntartása indokolta ezt a kivételt az egységesség elve alól. A közösségi oltalomból eredő jogok megsértése esetén alkalmazásra kerülő szankciókat maga a Rendelet nem tartalmazza. A közösségi védjegy bitorlása esetén a tagállami jogok alkalmazását rendeli el. Ebben a tekintetben azonban jelentős eltérések mutatkoznak a tagállami szankciók rendszere és azok mértéke, valamint az egyes tagállamok eljárási gyakorlata között, ezért nem lehet azt állítani, hogy a közösségi védjegy bitorlása esetén az egységesség elve érvényesülne. A közösségi oltalom megsértése miatt indult eljárások azonban egy másik érdekes sajátosságot is felmutatnak, ugyanis egy ilyen eljárásban az alperes viszontkereset formájában kérheti a közösségi védjegy törlését vagy megszűnésének megállapítását közvetlenül a közösségi védjegybíróságtól is. Ebben az esetben a közösségi oltalom státusáról nem az OHIM, hanem a közösségi védjegybíróság, azaz egy tagállami bíróság dönt. Ez utóbbi mindenképpen figyelemre méltó sajátossága a rendszernek. 2.2. Autonómia A Rendelet 14. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint a közösségi védjegyhez fűződő joghatásokat kizárólag e rendelet rendelkezései szabályozzák. Az autonómia elve annyit jelent, hogy a közösségivédjegy-oltalommal összefüggő kérdéseket a közösségi jog releváns forrásai - elsősorban a Rendelet - szabályozzák. A tagállamok nemzeti joga nem lehet hatással a közösségi védjegy intézményére. Az oltalom keletkezését, az oltalom tartalmát, az oltalom terjedelmét, valamint az oltalom megszűnését valóban maga a Rendelet szabályozza, azonban a gyakorlat oldaláról is alaposan megvizsgálva a rendszert, rá lehet mutatni több olyan kérdésre is, amelyek közvetlenül a Rendeletből nem válaszolhatóak meg. Tipikusan ilyen a közösségi oltalom megsértésének jogkövetkezményei, amit a tagállamok nemzeti joga határoz meg. A közösségi oltalom korlátái között tartják számon a belenyugvás intézményét. A Rendelet 53. cikke szerint ha a közösségi vagy tagállami védjegyjogosultja öt éven át eltűrte a későbbi közösségi védjegy használatát, és erről a jogosultnak tudomása volt, akkor nem tilthatja meg a későbbi közösségi védjegy használatát, illetve ezen saját korábbi jogára hivatkozva nem kérheti a későbbi közösségi védjegy megszüntetését. A hivatkozott cikk azonban csak a későbbi közösségi védjegy használatáról rendelkezik, nem tartalmazza azt az elemet a tényállás, amikor a későbbi védjegy, amelynek a használatába „belenyugszik” a közösségi védjegyjogosultja, tagállami védjegy. Ez utóbbi eset számos kérdést felvet. Elsőként azt, van-e lehetősége a későbbi tagállami védjegy jogosultjának a belenyugvás jogkövetkezményeit alkalmazni a korábbi közösségi védjeggyel szemben. Amennyiben erre a kérdésre igenlő a válasz, akkor nem teljesen világos, hogy milyen szabály szerint jár el a tagállam iparjogvédelmi hatósága, ha a korábbi közösségi védjegyjogosultja a tagállami hivatal előtt a későbbi nemzeti védjegy törlését kéri. Másként megfogalmazva a kérdést, milyen szabály alapján tudja a nemzeti hatóság a közösségi védjegyjogosultjának a törlési kérelmét a belenyugvásra hivatkozva elutasítani. Első megközelítésben a nemzeti jog nem adhat választ a kérdésre, hiszen ez a belenyugvás a közösségi oltalmat érinti, és mint ilyenről - az autonómia elvének megfelelően - csak a közösségi jog rendelkezhet. Ezzel szemben a belenyugvás intézményét egy közösségi jogforrás, az Irányelv 9. cikke vezette be az európai országok védjegyjogába, és az általános jogi alapelvekkel ellentétes volna, ha a közösségi jogi alapokon nyugvó belenyugvást egyoldalúan - a közösségi oltalmat felértékelve - kellene alkalmazni. Mindezen megfontolásokat alapul véve mégis a nemzeti jognak kell választ adnia a kérdésre, ahogyan azt Magyarország esetében az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi törvények módosításáról szóló 2003. évi CII. törvény hatálybalépését követően meg is fogja tenni. A hivatkozott jogszabály 38. §-a azzal egészíti ki a védjegytörvényt, hogy a 76/C § (5) bekezdésében a belenyugvás szabályainak alkalmazását rendeli el a korábbi közösségi védjeggyel szemben is. Természetesen ez utóbbi kényes kérdéssel nemcsak a tagállami hivatalok, hanem a közösségivédjegy-bíróság is szembesülhet, hiszen előfordulhat, hogy a
