Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2003 (108. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 6. szám - Technikatörténet. Reményi Péter: Perpetuum mobile – a technika fejlődésének egyik tévútja
64 Reményi Péter- A napnak van anyaga, alakja, mozgása, sugárzása, melege és teremtő ereje; és mindezek a minőségek anélkül áradnak belőle, hogy közben fogyatkozna. Az arisztotelészi tudomány azt tartotta, hogy a dolgok a mennyben tökéletesek és romlatlanok voltak. Ezért az utolsó gondolat a napról megfelel az arisztotelészi gondolkodásnak, és azt mutatja, hogy Leonardónak nem volt elképzelése az energiamegmaradás elvéről. Azok az emberek, akik nem fértek hozzá folyók vizéhez, természetesen más energiaforrást kerestek. Ennek a problémának a megoldására egy olyan, zárt rendszerű vízimalom kínálkozott megoldásnak, amit egy angol fizikus, alkimista, asztrológus, filozófus és misztikus, Robert Fludd (1574— 1637) javasolt 1618-ban (4. ábra). Ha a vizet, ami a malomkereket forgatja, össze lehetne gyűjteni a kerék aljánál, és valahogy vissza lehetne juttatni a kerék fölötti tárolóba, akkor a folyóvízforrásra már nem volna szükség. Ésszerű volt, hogy a kerék hajthat egy szivattyút, ami visszakeringteti a malom vizét. Abban az időben (és még 200 évig azután), amikor Fludd ezt a berendezést ajánlotta, nem lehetett tudományosan magyarázni ennek a berendezésnek a működését. Abból a megfigyelésből, hogy a víz emberi beavatkozás nélkül is felszállhat a felhőkbe, és — visszajutva a földre - munkát lehet vele végeztetni, kézenfekvőnek tűnhetett, hogy a felemelkedés segítése csak kevés energiát emészthet fel, ezért a vízkerék forgását csak kicsit akadályozza a szivattyú. De természetesen minden, ilyen működésű gép megvalósítására irányuló próbálkozás kudarcba fulladt. Ezek a berendezések a nyugalmi helyzet nélküli kerekek egy másik változatát képezik, és így az örökmozgók első fajtáját alkotják. John Wilkins (1614—1672), Chester püspöke és a Royal Society egyik korai tisztségviselője az 1670-es években három természetes energiaforrást látott alkalmasnak, amelyeket örökmozgók előállítására lehetne használni. Ezek az ő szavaival a vegyi extrakció (kinyerés), a mágneses hatóerő és a gravitáció természetes vonzalma. Wilkins harmadik energiaforrása magába foglalja a nyugalmi helyzet nélküli kerekek teljes családját. Külön megemlíti a vegyi kinyerés egyik formáját; ennek az a tévedés lehetett az alapja, hogy félreértette a folyadékban látható kis részecskék szüntelen mozgásának a megfigyelését, amit manapság Brown-mozgásnak ismerünk. Wilkins tervezett, de majdhogynem biztos, hogy sohasem próbált megépíteni egy olyan gépet, amely a mágneses hatóerőt használja fel (5. ábra). Egy mágneses érckőről feltételezte, hogy felhúz egy vasgolyót egy lejtőn, majd - keresztülesve egy lyukon - visszagurul a lejtő aljára. Természetesen egy olyan mágnes, ami elég erős ahhoz, hogy felhúzza a golyót a lejtőn, nem hagyná, hogy átessen a lyukon. Wilkins mágneses berendezése volt valószínűleg az első tagja az elektromosságot vagy a mágnesességet felhasználó örökmozgó-elképzelések hosszú sorának. A mostanában javasolt gépekben általában van egy mechanikus egység, amely a mágnes elé tol egy pajzsot, hogy a gép egy részét elszigetelje az elektromos vagy mágneses mezőtől. Az ilyen berendezések kitalálói általában figyelmen kívül hagyják azt a munkát, amely a pajzsnak a mezőn keresztüli mozgatásához szükséges. 5. ábra: Wilkins mágneses örökmozgója A nyugalmi helyzet nélküli kerekeken alapuló állítólagos örökmozgók egyik legismertebb feltalálója Edward Somerset, Worcester márkija és őrgrófja (1601-1667) volt. Érdeklődött a tudomány, a mechanika és a matematika iránt, és használható ötletei voltak ezeken a területeken, különösen a gőz mechanikai teljesítmény előállítására való használatában. Talán része volt a gőzgép feltalálásában is. A krónikák szerint az első készülék, amely állandóan forgott, az ő munkájának az eredménye. Gépét az 1640-es években építette. A 14 láb átmérőjű kerékben 40 darab 50 font tömegű ólomgolyó mozgott. I. Jakab és az udvar szeme láttára működött a szerkezet, de semmilyen vizsgálati eredmény nem maradt fenn erről. 1663-ban kiadott könyvének egyik fejezetében leír egy örökmozgó kereket, de ábra nem tartozik a leíráshoz. A szöveg olyan kerékről szól, amelynek a kerületén súlyok vannak, ezek a lefelé mozgó oldalon távolabb kerülnek a forgási középponttól, mint amilyen távol a másik oldalon vannak tőle. Az írás is beszámol a sikeres kísérletről, amelyen a király és több udvari ember is jelen volt. A Somersetnek tulajdonított kerék vázlatát csak 1720-ban publikálta Desaguliers, de az ábra nem árul el sok részletet. Somerset kereke meglehetősen nagy tömegű és méretű volt, talán ennek köszönhető, hogy a kísérlet sikeres volt. A nyugalmi helyzet nélküli kerekeken alapuló állítólagos örökmozgók másik legismertebb feltalálója Johann Emst Elias Bessler (1680-1745), tudós nevén Orffyreus volt. Allitása szerint 300 különböző örökmozgóval kísérletezett, míg végül 1712 és 1719 között két működő gépet is 4. ábra: Fludd örökmozgója
