Iparjogvédelmi Szemle, 1999 (104. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 5. szám - Könyvismertetés
Könyv- és folyóiratszemle 27 tésének hatékonyabbá tételére irányuló intézkedések szinte kizárólag a nemzetközi kötelezettségek teljesítésének igényével születtek, és kevésbé épültek a jogérvényesítés esélyeinek javítása és az innováció előmozdítása közötti szoros összefüggés felismerésére. Ilyen megközelítésben a szellemi tulajdonjogok hatékony védelme pusztán nemzetközi jogi köntösben jelentkezik és nem áll a gazdaság versenyképességének fokozására és az innováció támogatására irányuló kormányzati törekvések középpontjában. Az innovációs politika felelőseinek és a szellemi tulajdonjogok védelmezőinek közös célja lehet, hogy ezen a helyzeten változtassunk. A jogérvényesítés nehézségeit nem szabad azonban összekeverni egyéb — vélt vagy valós - problémákkal. A kutatási és fejlesztési célú, illetve más innovációs befektetések megtérülésének kilátásaira valóban árnyékot vethet a bitorlás miatt indított bírósági eljárások elhúzódása, azon belül az előzetes bizonyítás és az ideiglenes intézkedés elrendelésének elmaradása, vagy a jogérvényesítést könnyítő törvényi vélelmek megszorító - ha nem téves — értelmezése. Nem lehet azonban az iparjogvédelem egyik fő gyengeségeként leírni - ahogy a tanulmány teszi - azt a látszatproblémát, hogy az egyetemeken, kutatóintézetekben a közalkalmazottak által létrehozott szellemi alkotások jogi helyzete rendezetlen és ezért a jogokat nem szerzi meg a munkáltató. A szolgálati és alkalmazotti találmányra (használati mintára), illetve a munkaviszonyban létrehozott szerzői műre vonatkozó törvényi előírások korszerű, teljes körű és több választási lehetőséget is kínáló választ adnak erre a „problémára”. Hasonlóképpen nehezen hihető, hogy a szellemi alkotás jogosulatlan elsajátításától (a plágiumtól vagy a találmánybitorlástól) való páni félelem miatt nem ismertetik a kutatók új megoldásaikat konferenciákon vagy tudományos közleményekben. Itt a tanulmány téves diagnózist állít fel. Nem kétséges, hogy e következtetéseit is alátámasztják személyes interjúk vagy más felmérések, az így szerzett információt azonban talán kritikával kellett volna kezelni: a látszatproblémákat felhánytorgató panaszokból esetleg éppen a tehetetlenség és a technikai lemaradás köré emelkedik paraván. Hasonlóképpen nagyobb körültekintésre lett volna szükség az „iparjogvédelmi analfabetizmus” diagnosztizálásakor. A magyar iparjogvédelemnek van olyan hagyománya és szakmai háttere, hogy ne szűkölködjünk írástudókban. Gond talán inkább az írástudók eloszlásában, illetve kihasználatlanságában van. És talán abban, hogy az iparjogvédelem nyelvét felsőfokon értők és beszélők mögé nem sorakozott még fel az alap- és középfokú írástudók serege. Nyilvánvalónak látszik, hogy ismeretterjesztési offenzívára van szükség. Ezt támasztja alá az OMFB-tanulmány egyik hangsúlyos következtetése is: „ma már a legtöbb innovatív szervezet - a pénzügyi jellegű közvetett vagy közvetlen K+F támogatás után - információs és képzési szolgáltatásokat igényel a kormányzattól”. Ehhez képest - az OMFB felmérése szerint - a megkérdezett cégek mintegy nyolcvan százaléka semmiféle kapcsolatba nem lépett a Magyar Szabadalmi Hivatallal és a többieknél is csupán eseti jellegű volt a kapcsolatfelvétel. Van tehát tere azoknak a törekvéseknek, amelyek jegyében megalakult az Magyar Szabadalmi Hivatalban az Iparjogvédelmi Tájékoztatási és Oktatási Központ, s amelyek már eddig is számos eredményhez vezettek: pl. a területi ügyfélszolgálati irodák létrehozásához vagy a középfokú iparjogvédelmi távoktatás bevezetéséhez. Mindez egyébként európai tendenciákhoz is igazodik: az Európai Bizottságnak a szabadalmi rendszer reformjával foglalkozó legutóbbi közleménye is a nemzeti iparjogvédelmi hatóságok fontos perspektivikus feladataként írja le az ismeretterjesztést, a képzést, a innovációt támogató tanácsadást. A tanulmányt olvasván, sajnos, az a következtetés is körvonalazódik: az „iparjogvédelmi ábécé” terjesztésére talán még az innovációpolitika szakértőinek körében is szükség van. Legalábbis szemet szúrnak az olyan szókapcsolatok, mint pl. „a szellemi tulajdonhoz, azaz a márkákhoz, szabadalmakhoz fűződő jogok”. Az a fejtegetés pedig, amely szerint „Magyarország... 1994-ben amerikai nyomásra csatlakozott a termékeket eljárásoktól függetlenül védő GATT- (majd GATTAVTO-) szabályozáshoz, és ettől kezdve egyre csökken a reprodukciós K+F mozgástere”, és amely mögött egyébként az az enyhén differenciálatlan gyanúsítás húzódik meg, hogy a magyarországi vállalkozások a szellemi tulajdonjogok kijátszásában érdekeltek és erre építették üzleti stratégiájukat, több mint bocsánatos terminológiai baki. Illene tudni innovációpolitikai körökben, hogy a magyar-amerikai szellemi tulajdonvédelmi kormányközi megállapodás milyen előzmények után született meg 1993-ban, milyen átmeneti szabályokat tartalmazott, s hogy az 1994. évi VII. törvény e megállapodás végrehajtása céljából módosította az akkor hatályos szabadalmi törvényt. És illene tudni, hogy a szellemi tulajdon kereskedelmi összefüggéseiről szóló ún. TRIPS-egyezmény (a Kereskedelmi Világszervezet létesítéséről szóló egyezménycsomag egyik részeként) 1996. január 1-jén vált Magyarországra kötelezővé (lásd az 1998. évi IX. törvényt). Ajánlás „A magyar innovációs rendszer főbb összefüggései” című kiadvány alapmű. Ismernie és hasznosítania kell mindenkinek, aki a tudásra építő nemzetgazdaság felemelkedésén szorgoskodik. S különösen értő szemmel kell olvasnia az ipaijogvédelmi szakértőnek, hiszen számára ez a türkizkék füzet sokat kínál mint minden jó írás: magyarázatokat, adatokat, válaszokat éppúgy, mint újabb kérdéseket. dr. Ficsor Mihály
