Iparjogvédelmi Szemle, 1999 (104. évfolyam, 1-6. szám)

1999 / 1. szám - Tanulmányok. Dr. Palágyi Tivadar: A szabadalmi ügyvivői hivatás története Magyarországon, I. rész

A szabadalmi ügyvivői hivatás története Magyarországon -1. 15 WIPO aranyérmét vehette át nemzetközileg kimagasló ügyvivői és oktatói tevékenységéért. Immár negyvenéves ügyvivői pályafutásom alapján vállalkozom arra, hogy ne csupán a hazai szabadalmi ügy­vivői kar létszámának időbeli változását ismertessem, ha­nem az alábbiakban értékeljem is az ügyvivők munkáját, előrebocsátva, hogy tudom, ez az értékelés - tárgyila­gosságra törekvésem ellenére - nemcsak szubjektív, ha­nem rendkívül hiányos is lesz. Fentebb már név szerint felsoroltam azt a tizenhárom ügyvivőt, aki az első magyar szabadalmi törvény hatályba­lépésének évében kapott ügyvivői jogosítványt. Említet­tem Kalmár Jakab kormányfőtanácsosi kinevezését és azoknak az egytől egyig kitűnő ügyvivőknek a nevét is, akik az első tizenhárom közül az 1934. évi Szabadalmi Közlöny 1. számában felsorolt 36 szabadalmi ügyvivő kö­zött szerepeltek. Itt most tiszteletadásként megemlítem e 36 ügyvivő közül még azokat a további szabadalmi ügy­vivőket is, akiknek a hírnevét a szakmai hagyomány a mai napig megőrizte. Ezek: Adler Miksa, dr. Bérezi Róbert, Görgey Jordán, Harsányi Jenő, Herman Ödön, Janssen La­jos, Kalmár László, Kelemen András, Kolos Aurél, dr. Medgyes Károly, dr. Preusz Ernő, Somlai Tibor, Schwarz Gyula, Szilasi Imre, Tavy Loránd és Weissmahr Béla. Személyes ismeretségem alapján külön megemlékeztem közülük Kelemen Andrásról, Kolos Aurélról, Somlai Ti­borról, Tavy Lorándról és Weissmahr Béláról. A második világháború előtt szabadalmi ügy vivői jogo­sítványt szerzett ügyvivők közül személyesen ismertem még Schwarz Gyulát is, akiről Somorjay azt írja vissza­emlékezéseiben,(,7) hogy már a harmincas években az amerikai szabadalmi joggyakorlat olyan ismerője és mű­velője volt, hogy instrukcióit beadásra kész állapotban jut­tatta el amerikai partnereihez. Személyes ismeretség fűzött Bíró Ferenchez, aki 1937- ben szerzett ügyvivői jogosítványt is, és akinek számára kezdő ügyvivő koromban fordításokat készítettem. Ismeretségünk kezdetén, vagyis az ötvenes évek végén már csak tolókocsin tudott közlekedni, de ennek ellenére megőrizte egészséges humorát. 1971-ben- Somlai Tibor­hoz hasonlóan - ő is társult a Budapesti Nemzetközi Ügy­védi Munkaközösséggel, és annak ügyvivőjeként dolgo­zott 1977-ben bekövetkezett haláláig. Itt emlékezem meg az általam ismert és tisztelt dr. Lengyel Béláról is, aki 1936-tól kezdve szabadalmi bí­róként dolgozott és 1942-ben szerzett ügyvivői jogosít­ványt. Ügyvivői magánirodáját 1950-ig tartotta fenn. Ekkor - az ügyvivői képesítéssel rendelkező és ügy­vivőként tevékenykedő kollégák között az egész vilá­gon egyedülálló módon - egyetemi tanárként, majd 1952-től kezdve tanszékvezetőként'folytatta pálya­futását az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános és Szervetlen Kémiai Tanszékén 1972-ig. Ezt követően tudományos tanácsadóként dolgozott 1981-ig. 1990- ben hunyt el, 87 éves korában. Igen jó megjelenésű, elegáns férfi volt, aki nemcsak hogy elismerésre méltó színvonalon végezte ügyvivői munkáját, hanem a sza­badalmi jog területén szakcikkeket és egy, a Mérnöki Továbbképző Intézet által 1942-ben kiadott szakköny­vet is írt „A szabadalom és annak iparfejlesztő jelen­tősége” címmel. Somorjay még számos ügyvivőt említ név szerint a „ki­váló szabadalmi ügyvivői kar” tagjai közül.(17) Úgy vélem, hogy ez a néhány kiragadott példa, valamint a belépésemkor a Danubiában dolgozó régi ügyvivőkről fentebb ismertetett emlékeim is kellően megalapozzák azt a szakmai körökben általánosan elfogadott véleményt, hogy a magyar szabadalmi ügyvivői kar a második világ­háború előtt mind szakmai, mind erkölcsi téren magas színvonalon állt. A kortárs óhatatlan elfogultsága miatt nehezebb véle­ményt mondani a háború után ügyvivői jogosítványt nyert szabadalmi ügyvivőkről. Vannak azonban olyan tények, amelyek ismerete lehetővé tesz néhány általános és tárgyi­lagos megállapítást. Az egyik ilyen tény, hogy Magyarországon az iparjog­­védelmi kultúra színvonala a rendszerváltás előtt is a leg­magasabb volt az ún. szocialista országok körén belül. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy gyakorlatilag min­dig működtek a Danubián kívül is olyan szabadalmi ügy­vivők, akik lehetővé tették egyrészt a magyar találmányok szabadalmazását mind belföldön, mind külföldön, más­részt a külföldi bejelentők számára is kielégítő oltalmi jo­gok megszerzését Magyarországon. Ezek a vállalati és - 1976-ig - magán ügyvivők is őrizték a nemes szakmai hagyományokat, és gyakorlati tevékenységükkel hozzájá­rultak a szabadalmi ügyvivői kar szakmai színvonalának fenntartásához. A külföldi bejelentők által benyújtott hazai szabadalmi bejelentések számának a háború utáni alakulása is bizonyítja, hogy a pártállami időkben is folyamatosan mű­ködött egy olyan szabadalmi ügyvivői kar, amelynek hiá­nya esetén a külföldi bejelentők jelentős része valószínű­leg lemondott volna a magyar szabadalmi oltalom meg­szerzéséről, hiszen az ismert szakmai mondás szerint ,jobb szabadalom nélkül, mint rossz szabadalommal”. Emellett azt is érdemes megemlíteni, hogy Magyarorszá­gon még abban a rövid, mintegy nyolc évig tartó időszak­ban is lehetett hagyományos szabadalmi oltalmat is kapni, amikor érvényben volt a szerzői tanúsítványos rendszer. Az utóbbinak 1957-ben történt megszüntetése után vi­szont az OTH elnökei eredményesen álltak ellen annak a szovjet nyomásnak, amely a szerzői tanúsítvány újbóli be­vezetését szorgalmazta. Ugyanakkor az OTH elővizsgálói között egyre nagyobb számban voltak képviselve a szaba­dalmi ügyvivői kar tagjai, és ettől függetlenül is foko­zatosanjavult az elővizsgálók - mai szóhasználattal: sza­badalmi elbírálók - szakmai tudása, ami — a magyar sza­badalmi ügyvivők színvonalas képviseleti munkájával együtt - a külföldi bejelentők számára biztosítékot nyújtott ahhoz, hogy érdemes legyen Magyarországon szabadal­mat szerezni. A szabadalmi ügyvivői karnak volt köszönhető az is, hogy azok a szabadalmi jogviták, amelyeket a háború után külföldi szabadalmasok folytattak mind itthon, mind külföldön többnyire gyógyszeripari magyar vállalatokkal, általában a magyar félre nézve kedvezően végződtek. Ez a hivatalos képviseletet ellátó ügyvivők kitűnő munkája mellett annak volt köszönhető, hogy a nagy magyar gyógyszergyáraknál az ötvenes évektől kezdve gyakorla­tilag mindig dolgozott legalább egy olyan szabadalmi ügy­vivő, aki munkáját magas szakmai szinten művelte. Első­

Next

/
Thumbnails
Contents