Iparjogvédelmi Szemle, 1998 (103. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 3. szám - Könyv- és folyóiratszemle
28 Könyv- és folyóiratszemle lehetősége van a bizonyítékok vizsgálatára, tanúk meghallgatására, így pontosabban tárhatják fel a tényállást. A jogkérdést illetően azonban a másodfokon eljáró bíróság semmilyen formális döntéshez nincs kötve. A másodfokú bíróság szabadon felülbíráhatja az elsőfokon eljárt bíróság vagy egyéb hatóság döntését. Atalános szabály hogy, ténykérdésben esküdtszék, jogkérdésben hivatásos bírák járnak el. Ebből következően, fontos előzetes kérdésként merülhet fel egy adott ügy kapcsán, hogy tulajdonképpen ténykérdéssel vagy jogkérdéssel állunk-e szemben. A Markman ügyben a probléma annyival összetettebben merült fel, hogy míg a döntő kérdés jogkérdés, a speciális szakkifejezések jelentésének meghatározása - mint járulékos elem - kifejezetten ténykérdés volt. Ez némi zavart okozott a kereseti kérelem elbírálásakor a hivatásos bírák és az esküdtszék szerepét illetően. A Szövetségi Fellebbviteli Bíróság álláspontja szerint a szabadalmi igénypontok értelmezése szakbírói és nem esküdtszéki eljárást kíván. A döntéssel kapcsolatban többen alkotmányossági aggályokat hangoztattak. Ennek az volt az indoka, hogy az Alkotmány VII. Kiegészítése (amely az 1791-es Jogok Kérvényének a része) húsz dollárt meghaladó perérték esetén garantálja az esküdtszéki eljárást minden common law alapján tárgyalt perben, és a későbbiek során az esküdtszék által megállapított tényállást az Egyesült Államok bíróságai előtt nem lehet újra vizsgálat tárgyává tenni, csak a common law szabályai alapján. A Fellebviteli Bíróság nem osztotta ezt az álláspontot. A Legfelsőbb Bíróság pedig megvizsgálva a szabadalmi ügyekben alkalmazott gyakorlatot egyhangúan megerősítette a másodfokon eljárt bíróság döntését megállapítva, hogy az Alkotmány a szabadalmi oltalom terjedelmével kapcsolatos perek esetén nem kíván meg esküdtszéki eljárást. A Markman ügyben született Legfelsőbb Bírósági döntés eredményeként alakult ki az úgynevezett „Markman tárgyalás”, ahol a bíróság előtt eljáró felek már az eljárás megkezdésekor kérhetik, hogy szakbírók tárgyalják a szabadalmi oltalom terjedelmével kapcsolatos pereket. Ennek bevezetésétől várható az eljárások idejének lerövidülése és az ítélkezés kiszámíthatósága. A Hilton-Davis ügyben a Fellebviteli Bíróság az ekvivalencia elvét érintő kérdésben határozott. Ez az elv olyan eszköz a szabadalmas kezében, amellyel ki tudja zárni a versenytársakat a piacról azzal az indokkal, hogy bár a versenytársak termékei szó szerint nem sértik az ő szabadalmasi jogait, de tárgyukat tekintve egyenértékűek az ő szabadalma általtal védett találmány tárgyával, vagyis ekvivalensek vele. A szabadalmasi jogok ilyen mérvű kiszélesítésének megítélése az Egyesült Államokban meglehetősen ellentmondásos. Nem vezetne helyes eredményre a szabadalmi igénypontok szó szerinti értelmezése, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ekvivalencia elv tág értelmezése bizonytalanságot szülne, költséges pereskedésekhez vezetne, és az igénypontok tulajdonképpeni funkciójával lenne ellentétes. Mindemellett az is felmerült, hogy szakbírók helyett esküdtszékre kellene bízni az ekvivalancia elv alkalmazását a szabadalmi perekben. A Hilton-Davis [Hilton Davis Chemical Co. v. Warner- Jenkinson Co., 62 F. 2d 1512, 35 USPQ2D 1641 (Fed. Cir. 1995), cert, granted2, 116 S Ct. 1014 (1996)] ügyben a Fellebviteli Bíróság teljes tanácsa megerősítette - egy 1950-ben hozott Legfelsőbb Bírósági döntésnek megfelelően - az ekvivalencia elvét. Mindazonáltal hangsúlyozták, hogy a hagyományos álláspont helyett - ami az ekvivalencia fennáltának vizsgálatakor azt veszi alapul, hogy a megtámadott találmány lényegileg hasonló funkciókat lát el, lényegileg hasonló módon működik és lényegileg hasonló eredményt állít elő mint az igénypontok által meghatározott talámány - a megtámadott és a szabadalmaztatott találmány közötti különbségekre kell koncentrálni. Az eljáró bíróság világossá tette azt is, hogy a bitorlás kérdése tiszán ténykérdés, így annak elbírálása esküdtszéki eljárás keretében történhet. A fent ismertett tanulmány megszületése után tárgyalta az ügyet a Legfelsőbb Bíróság3. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a másodfokú eljárás eredményeképpen meghozott döntés nem kellően feltárt tényálláson alapult, így újbóli eljárás lefolytatására visszaadta az ügyet a Fellebviteli Bíróságnak. Döntésében kiemelte, hogy a másodfokon született határozat meghozatalakor az eljáró tizenkét bíróból ötnek ellenvéleménye volt. Négy úgy gondolta, hogy a bitorlás megállapítása az oltalom terjedelmének olyan tág értelmezését jelentené, mely ellentétes lenne a bíróság eddigi gyakorlatával. Egy bíró szerint pedig az ekvivalencia tétele akkor lenne alkalmazható - akkor nem jelentené az oltalom terjedelmének túlzottan tág értelmezését -, ha azt minden igénypontra külön vizsgálnák és nem csak a termékre vagy az eljárásra „összességében”. A Legfelsőbb Bíróság újabb eljárásra utasító határozata leginkább azért sajnálatos, mert így később szűnik meg a doktrína alkalmazása körüli bizonytalanság. Ahogy a fent idézett tanulmány szerzője mondta a Legfelsőbb Bíróság tárgyalása előtt: „a Legfelsőbb Bíróság akár megváltoztatja, akár helybenhagyja [a másodfokú döntést] mindenképpen egyértelműbb és tisztább helyzetet teremt”. Az ügyet lezáró későbbi érdemi döntés tehát bizonyosan zsinórmértéket jelent majd az ekvivalencia elv alkalmazását illetően az Egyesült Államok bíróságainak ítélkezésében. Dr. Rábai Zsolt-> ~ A Legfelsőbb Bíróság elfogadta az ügy tárgyalására irányuló kérelmet. 3 Részleteiben megtalálható: No. 95-728, Warmer Jenkinson Company, INC. v. Hilton Davis Chemical Co.
