Iparjogvédelmi Szemle, 1997 (102. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - Ficsor Mihály: Védjegyjogunk és az európai integráció
Védjegyjogunk és az európai integráció 23 gyeket, de ez utóbbiakat csak annyiban veszi figyelembe, amennyire a lajstromozott védjegyekkel való kapcsolatuk szabályozása miatt szükséges. Egyes rendelkezéseiben (pl. 4. cikkében) ennek megfelelően kifejezetten szól a lajstromozatlan védjegyekhez kapcsolódó jogokról, elismerve ezáltal a lajstromon kívül szerzett védjegyoltalom lehetőségét. Ez utóbbi fajtájú védjegyoltalmat azonban az irányelv nem szabályozza. (Még az oltalomból folyó jogok tekintetében sem, hiszen az irányelv e tárgyban rendelkező 5. cikke a lajstromozott védjegyből eredő jogokról szól.) A közösségi védjegyről szóló rendelet 6. cikke a lehető legegyértelműbben szögezi le, hogy csak lajstromozással szerezhető közösségi védjegyoltalom. Az új védjegytörvény szintén továbbra is a lajstromozáshoz köti a védjegyoltalom megszerzését. A használat vagy a használati szándék igazolása ehhez nem követelhető meg. Megfontolásra érdemesnek csak az a kérdés tűnt, hogy a magyar jog is elismerje-e a lajstromon kívüli oltalomszerzés lehetőségét - hasonlóan a német és a dán joghoz. Egy ilyen megoldás kétségkívül erősítette volna a lajstromozatlan, de ténylegesen használt megjelölések jogi helyzetét. Ennek „ára” azonban a jogbizonytalanság lett volna. Míg a védjegylajstrom közhitelesen és bárki számára hozzáférhető módon tanúsítja a védjegyekkel kapcsolatos jogokat, addig a lajstromozatlan megjelölések esetében már az is tisztázatlan, vitatható volna, hogy a megjelölés megszerezte-e a használat eredményeképpen a lajstromon kívüli oltalmat, a védjeggyel kapcsolatos jogokat, körülményeket pedig nem tanúsítaná közhiteles nyilvántartás. Kialakult piaci viszonyok, szilárd üzleti etika hiányában az ilyen bizonytalanság hátrányos következményekkel járhatott volna. Emellett versenyjogunk kielégítő védelmet nyújt a lajstromozatlan megjelölésekkel kapcsolatos tisztességtelen piaci magatartásokkal szemben.2- A használattal való oltalomszerzésnek nincs hagyománya a magyar védjegyjogban. Az új védjegytörvénnyel tehát nem lett volna indokolt változtatni az eddigi szabályozásnak azon az alapelvén, hogy védjegyoltalom kizárólag a bejelentés alapján történő lajstromozással keletkezhet. Az új törvény mindezekre figyelemmel - követve a hazai védjegyjogi hagyományt is és figyelembe véve a nemzetközi jogi szempontokat - a lajstromozáshoz köti a védjegyoltalom megszerzését. A védjegyoltalom azt illeti meg, aki a megjelölést lajstromoztatja; az oltalom a lajstromozáskor keletkezik, igaz, a bejelentés napjára visszaható hatállyal (9. § /]/bek. és 10. §). Eddig védjegyjogunk korlátozta azoknak a körét, akik védjegyre oltalmat szerezhettek. A védjegyre nem szerezhetett oltalmat bárki, hanem csak „vállalat, szövetkezet, gazdasági tevékenység folytatására feljogosított más szerv vagy személy”. A Védjegyjogi Szerződés 3. cikkének (7) bekezdése értelmében egyik szerződő állam sem követelheti meg, hogy a védjegybejelentés részeként a bejelentő a cégjegyzék (vagy más kereskedelmi nyilvántartás) alapján készült kivonatot vagy tanúsítványt nyújtson be, továbbá azt sem írhatják elő a tagországok a bejelentő számára, hogy a bejelentésben tüntesse fel, hogy ipari vagy kereskedelmi tevékenységet folytat, illetve, hogy ezt igazolja. E rendelkezések látszólag csupán eljárási követelményt fogalmaznak meg: a felsoroltak nem írhatók elő védjegybejelentés kötelező kellékeként, elemeként. Ilyen alaki előírások hiányában azonban az anyagi jogi szabály is értelmét veszti: ellenőrizhetetlenné válik annak a követelménynek a betartása, hogy a védjegyre csak vállalat, vagyis gazdasági tevékenység folytatására jogosult személy szerezhet oltalmat. A Szellemi Tulajdon Világszervezetének Nemzetközi Irodája által a Védjegyjogi Szerződéshez fűzött kommentár a szerződés idézett rendelkezéseinek aggály nélkül anyagi jogi jelentőséget tulajdonít: a Nemzetközi Iroda szerint a cégkivonat (egyéb kereskedelmi nyilvántartási tanúsítvány) azért nem követelhető meg a bejelentés kellékeként, mert nem zárható el a bejelentő az oltalomszerzéstől akkor sem, ha nem szerepel a cégjegyzékben. Hasonlóképpen, az ipari vagy kereskedelmi tevékenységre vonatkozó nyilatkozat, illetve bizonyíték azért nem követelhető meg, mert olyan személyek, szervezetek is lehetnek - a kommentár szerint - védjegytulajdonosok, akik maguk nem folytatnak ilyen tevékenységet. Az Európai Közösség védjegyjogi irányelve nem rendelkezik e kérdésről; az irányelv hatálya nem terjed ki arra, hogy a tagállamok nemzeti jogszabályai milyen követelményeket támaszthatnak a védjegyoltalom szerzésére való jogosultság tekintetében. Ezt az irányelv preambuluma is megerősíti, amikor arról szól, hogy a tagállamok a védjegybejelentéseket elutasíthatják, illetve a lajstromozott védjegyeket törölhetik olyan okok alapján, amelyekről az irányelv egyáltalán nem rendelkezik; a preambulum a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot kifejezetten ilyen kérdésként említi meg. A közösségi védjegyről szóló rendelet 5. cikke viszont egyértelműen nem köti ahhoz a feltételhez a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot, hogy a bejelentő folytate gazdasági tevékenységet. E cikk ugyan meghatározott honossági követelményeket támaszt a bejelentőkkel szemben, de (1) bekezdése értelmében a bejelentő egyébként természetes személy vagy bármilyen jogi személy lehet, ideértve a közjog alapján létrehozott hatóságokat is. A 4. cikk pedig a rendelet alkalmazásában jogi személynek minősíti azokat a szervezeteket is, amelyek - bár nem jogi személyek - személyes joguk szerint jogokat szerezhetnek, kötelezettségeket vállalhatnak, perelhetnek és perelhetők. A nemzeti jogszabályok a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot illetően szintén a liberalizálás tendenciáját mutatják. Az új törvény mindezekre figyelemmel lehetővé teszi, hogy a védjegyre oltalmat szerezzen bármely természetes és jogi személy, valamint jogi személyiség nélküli gazdasági társaság, függetlenül attól, hogy folytat-e gazdasági tevékenységet (9. § 121 bek.).
