Iparjogvédelmi Szemle, 1997 (102. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - Nagy Ernő Miklós: A nemleges megállapítás
A nemleges megállapítás 17 majd a szabadalmazott eljáráshoz fűződő jogot hasznosító fél úgy látja, hogy a nemleges megállapítást sikerrel kérő fél az általa a kérelemben leírt technológiától eltérő módon hajtja végre az eljárást. Pontosabban, milyen mértékben kell az eltérést valószínűsíteni ahhoz, hogy a bitorlási eljárás megindítható legyen, mikor és minek hatására fordul vissza a bizonyítási teher a vegyi termék előállítására irányuló eljárással kapcsolatos bitorlási tényállás meghatározásában. Egy másik érdekes kérdés az, miként kell értelmezni a jogszabálynak azt a megfogalmazását, miszerint a jogerős határozat kizárja a jogsértés miatt a bitorlási eljárás indítását. Aj ogszabályban ugyanis hiába keressük annak megjelölését, hogy ki az, aki ellen ilyen eljárás nem indítható, tehát a szöveg szoros értelmezéséből egyértelműen adódik, a nemleges megállapítás sikeres kérése kiterjed mindenkire, aki egy előző nemleges megállapítási eljárásban a kérelmező által megadottak szerint kíván eljárni. Itt végeredményben az a kérdéses, hogy ha a jogot birtokló fél feltételezi valakiről jogainak bitorlását, akkor a másik fél mennyiben tud sikerrel védekezni egy korábbi olyan nemleges megállapítási eljárásnak számára előnyös eredményével, amelyben nem vett részt. Minden bizonnyal az előhasználati joghoz hasonlóan az üzlet, a tevékenység átruházásának esetére kívánt a jogalkotó szabályozást adni, de a megfogalmazás ennél jóval szélesebb értelműnek tűnik. Minden bizonnyal nincs olyan iránymutató bírósági gyakorlat, amelynek alapján a fenti kérdésekre egyértelmű válasz adható. Maga a nemleges megállapítási eljárás a Magyar Szabadalmi Hivatal előtt indul, és ezért szokásosan a hivatali határozat felülbírálatára megváltoztatási kérelem alapján első fokon a Fővárosi Bíróság jogosult, míg fellebbezés folytán másodfokon a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága jár el. Az 1969 óta eltelt időkben a fenti, tehát a most (1997 májusában) érvényes jogszabályokból egységes képünk alakulhatott ki a jogszabályalkotó szándékairól: a jogkereső közönségnek lehetővé kell tenni, hogy adott esetben megelőző eljárással mehessen egy esetleges bitorlási per elé. Az iparjogvédelemmel foglalkozó képviselőben ezért immár majdnem 30 éven át az a szinte mechanikus tanácsadási megszokás alakulhatott ki, amelyben a nemleges megállapítás, mint egy előzetes védekezést biztosító intézkedés, minden oltalmi formánál szerephez juthatott. Ezt a majdnem idilli képet zavarta meg az új, immár a földrajzi árujelzők oltalmáról is rendelkező védjegytörvény, az 1997. évi XI. törvény, amikor a jogalkotó nemhogy nem rendezte a védjegyügyekben a nemleges megállapítást mint jogintézményt, hanem ezen túlmenően az immár elfogadott jogszabály indokolásában azt is kimondta, hogy ennek a védjegyjogban valójában nincs kellő létjogosultsága. Ezt az álláspontot az indokolás nem fejti ki bővebben. Itt az játszhatott szerepet, hogy ennél, a megújításokkal időbeni korlát nélkül fenntartható oltalmi formánál a megállapítást kérő által megadott megjelölés és a megjelölt védjegy, illetve megjelölés vagy védjegyek, illetve megjelölések hasonlóságának megítélését a jogalkotó nem látta indokoltnak egy, a bitorlási eljárást a későbbiekben, tehát szinte „örök időre” elvileg kizáró határozatot eredményező eljárás tárgyává tenni. További tényező lehet az is, hogy lajstromozott védjegyekkel kapcsolatban az elmúlt években csak kevés számú nemleges megállapítási eljárás indult. Ez a fejlemény előre vetíti árnyékát annak is, hogy a nemleges megállapítás intézménye jogrendünkből előbbutóbb kikopik, talán csak a szabadalmi, illetve a használati mintaoltalmi eljárásokban marad meg. Amíg a használati mintaoltalom bevezetéséig, vagy pontosabban, az új szabadalmi törvény megszületéséig az oltalmi igény hivatali és bírósági meghatározása során a szó szerinti értelmezéstől való minden eltérés eretnekségnek számított, és sok esetben az értelmezési eljárásban nemcsak a hétköznapi felfogás számára értelmetlen, hanem egy korábbi, talán túl liberálisnak tekinthető hivatali gyakorlat alapján engedélyezett bejelentői vagy képviselői megfogalmazások mögé is körítettek valamilyen értelmesnek tűnő változatot, minden oltalmi formánál a bitorlásgyanús és az oltalom alatt álló megoldás szinte teljes azonosságának kellett fennállnia ahhoz, hogy az eljáró hivatali tanács a nemleges megállapítási kérelmet elutasítsa, amivel szinte a bitorlás tényének megállapításával ekvivalens határozatot hozott. Az új, immár európai ihletésre kialakuló szabályozás viszont láthatóan közelít az ekvivalenciaelv elfogadásához, bár ennek a közelítésnek tükröződése a bírósági gyakorlatban a törvény életbelépése óta eltelt idő rövidsége miatt még aligha tapasztalható. Ha a szűkített értelmezésű ekvivalenciaelv érvényes, az eltérések súlyosságának értékelését már nem biztos, hogy a Szabadalmi Hivatalra kell alapfokon bízni, amelynek elegendő feladatot jelenthet az oltalmi kör értelmezése az adott vitás kérdésben. Az értelmezés alapján a bíróságnak kell tudnia dönteni, ha szükséges, műszaki szakértő bevonásával. Ebből a szempontból igen fontosnak érzem a Legfelsőbb Bíróság 1995 decemberében meghozott Pkf. IV. 21.599/1993/36. számú végzését. Ebből általánosságban azt emelem ki, hogy mind a Hivatal, mind a fellebbezés folytán másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság a feltalálói célkitűzést alapul véve úgy találta, hogy egy bizonytalan értelmű megfogalmazásban a szabadalom szerint 1 és 10 tömeg% közötti mennyiségben jelen levő összetevőt 0,71 tömeg%-os arányban alkalmazó kérelmezői megoldásnak a szabadalommal való ütközése fennáll. Álláspontját a Bíróság arra alapította, hogy a kérelmező és a szabadalmas között az igénypont értelmezésében a műszaki tartalom tekintetében nincs egyetértés, ezért az igénypont hivatali és szakértői értelmezésére támaszkodva hozta meg végzését, ennél a vitatott összetevőnél a Fővárosi Bíróságtól eltérően lényegében figyelmen kívül hagyva az igénypont szó szerinti olvasatát. Az eltérés megengedhetetlen voltának indokolásánál a feltalálói célkitűzés fontos szerephez jutott, továbbá hangsúlyosan lényeges volt az a tény, hogy a találmány elé
