Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)

1996 / 2. szám - Jedlik Ányos emlékezete

14

Jedlik Ányos emlékezete

A legmagasztosabb, a leginkább megrendítő elektromos jelenség kétségtelenül a villám, a haragos Zeusz hatalmának megnyilatkozása, az Isten nyila, a fizikus műhelyében az elektromos szikra.

Guericke Ottó, a légszivattyúnak és az elektromozó gépnek felfedezője, a dörzsölt kéngolyót még csak sercegni hallotta, és a sötétben gyengén világítani látta, az angol Wall azonban a XVII. század végén már szikrát csalt ki a borostyánkőből, s azt a villámhoz, recsegő hangját pedig a mennydörgéshez hasonlította. Ettől fogva fizikus fizikussal azon versenyzett, ki tud hosszabb, fényesebb, csattogóbb, szóval a villámot jobban megközelítő szikrát létrehozni. Az elektromos gépek, melyekben a kéngolyót csakhamar üvegkorong váltotta fel, e versengés folyamán mind nagyobb és nagyobb méreteket öltöttek, s végre létrejött a múlt század csodagépe, Van Marum gépe a leideni Teyler-múzeumban, mely bámulóit két láb hosszú szikrákkal lepte meg. Jedliknek ez nem volt elég; túl akart tenni még ezen is. Azok a gépek, melyeket ő a pesti egyetem szertárában talált, nevezetes eszközök voltak ugyan, amennyiben egy fél évszázaddal azelőtt Domin Ferenc, a tudós jezsuita atya elektromos gyógyításaiban tettek szolgálatot, Van Marum gépét azonban hatásukban el sem érték. Ennél újabb gépek beszerzésére nem gondolhatott, mert hogy is versenyzett volna a szerény pesti egyetemi szertár a dúsgazdag Teyler-múzeummal! Jedlik azonban mégis elérte célját, bár más utat választott, s éppen ez az érdekes. O a szikra hosszát leideni palackok sorozatának különös kisütési módja által növelte nagyra. Ugyanis négy egész, nyolc palackból álló telepét egy súrítővé foglalva össze töltötte meg, s azután gyorsan láncolatos sorozatba állítva sütötte ki. Sokféleképpen módosított eszközei között a legjobb az volt, melyet a magyar orvosoknak és természetvizsgálóknak Pesten, 1863-ban tartott gyűlésén mutatott be, s munkálatai során írt le. A 90 centiméter hosszú szikra, melyet azzal létrehozott, felülmúlta, mind az addig ez irányban tett kísérleteket. Eszközének egy másik módosítását, az ún. csöves villámszedőt az 1873-iki bécsi kiállításon is bemutatta, és 1882-ben Carl Repertóriumában a nagyvilággal német nyelven is megismertette. Addig, az igaz, már Mach, Holtz és Planté is megtalálták a súrítők kisütésének ezen módját, Jedlik fölfedezésének prioritását azonban magyar nyelvű értekezései kétségbevonhatatlannul bizonyítják.

E század első felében az elektromos szikra mellett talán a mágnes vonzása volt a legnépszerűbb laboratóriumi jelenség. Jedlik, hogy mennél erősebb mágnest készíthessen, egy elektromágneses mágnesező gépet gondolt ki, mely a K. M. Természettudományi Társulat Évkönyvének IV. kötetében (1857-1859) van leírva. De nem volna helyén, hogy itt aprólékosságokba bocsátkozzam, már azért sem, mert nagyobb dolgokról szólhatok.

Két nagy felfedezéséről akarok említést tenni: az elektromágneses motorról és az elektromos dinamógépről, mely Jedlik magányos dolgozószobájában látott napvilágot, de, sajnos, ott rejtve is maradt. Sem ő maga, sem azok, akik nehezen hozzáférhető műhelyébe bepillanthattak, nem ismerték fel idejekorán e fölfedezések jelentőségét, s az őt gyönyörködtető experimentum csak olyan kezdet maradt, amelynek nem került folytatása. Mások később találták meg ugyanezen fölfedezések magját, de termékeny talajba tudták elvetni, hol nagyra nőtt, s ültetőinek babérkoszorút hajtott.

Maga Jedlik e fölfedezéséről sem folyóiratokban, sem könyvekben nem tett nyilvános jelentést; az elsőről, az elektromágneses forgókészülékről azonban szeretett beszélgetni. Mikor és milyen okoskodások alapján sikerült neki először erre vonatkozó kísérlete, azt elmondta többek között nekem is, le is írta egy Heller Ágoston társunkhoz, a fizika avatott történetírójához, 1886-ban Győrből intézett levelében.

E forrásokból tudom, hogy amint ő 1825 őszén a bencés rend győri líceumában a fizika tanításához hozzáfogott, figyelmét azonnal lekötötték az akkor még az újdonság varázsával is ható elektromágneses jelenségek. Ismételte ő is Oersted kísérletét, élénk érdeklődéssel figyelve meg a mágnestű áram okozta kitérését. Készített magának csakhamar egy Schweigger-féle multiplikátort is, s abban, talán a hatás növelése végett, a mágnestűt elektomágnessel cserélte fel. Amikor azután látta, hogy az áramtekercs az elektomágnest nagy erővel kilöki, eszébe jutott, nem lehetne-e azt folytonosan egyirányú forgásba is hozni. Egy kis módosítás az eszközön, mellyel az elektromágnest gerjesztő áram irányát a mozgás kellő pillanatában meg tudja változtatni, a kívánt eredményre vezetett. Mint ő mondja, ez 1827-ben vagy 1828-ban történt.

Éppen az előadásra ütött az óra, amikor első ilynemű gépecskéjének egybeállításával elkészült és megindíthatta. Kötelességet mulasztani nem tudott, bement hallgatói közé, megtartotta előadását, de gondolata ez alatt is csak elektromágnese körül járt, amely nem csalta meg, hanem amikor vége lett az órának, és megalkotója ismét előtte állott, még mindig vígan folytatta szakadatlan körmozgását. Még kilencvenéves korában is bizonyos meghatottsággal és gyermekes örömmel emlékezett vissza életének e dicsőséges pillanatára.

Vajha ő e dicsőségnek igazán öntudatára jutott volna. De ő maga nem tudta hinni, hogy nagy fölfedezést tett, csak azért sem, mert tőle származott.

Hellerhez így ír:

„Midőn ez imént tárgyat villamdelejes forgásokra való készüléket 1827. és 1828. évek előtt jó eredménnyel létrehoztam, akkor még nem lehetett hasonlóknak leírását a kezemnél létezett folyóiratokban vagy munkákban találni és olvasni. Ezen körülménynél fogva részemről azon véleményben voltam, hogy a leírt villamdelejes készülékeknek és alkalmazási módjuknak én volnék a feltalálója, de csak a magam egyéniségére nézve, mert mint kezdő természettani tanárnak többször volt alkalmam azt tapasztalni, hogy némely természettani tünemények, melyekre