Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 2. szám - Jedlik Ányos emlékezete
Jedlik Ányos emlékezete 13 E tanszéken működött 1878-ig; akkor nyugalomba vonulván, visszatért a győri házba. E rendes életpálya folyamán nem maradhattak el a rendesen szokásos kitüntetések sem. A pesti egyetem bölcsészeti kara 1848-ban dékánjává választotta. Őfelsége 1867-ben a királyi tanácsosi címmel, 1879-ben, nyugalmaztatása alkalmával, a III-ad osztályú vaskorona-renddel tüntette ki; a M. Tud. Akadémia 1858-ban, levelező, 1873-ban pedig tiszteleti tagjainak sorába választotta. Életviszonyairól nincs több mondanivalóm. Amint viharok nélkül, békés egyformaságban vonultak el egymás után életének külső eseményei, úgy béke és egyensúly honolt az ő keble mélyében is. Azon redők, melyeket mi az ő gyermekes ártatlanságot és kíváncsiságot sugárzó arcán évről évre mélyebben bevésődni láttunk, nem a szenvedélyek és gondok, hanem a folytonosan kereső, megfeszített gondolkozásnak redői voltak. Az ilyen egyszerű, változatosság nélküli, s amellett oly igen hosszú életet sokan talán unalmasnak tartanák, Jedlik azonban sohasem unatkozott. Egy rendtársa életének utolsó éveiben azt kérdezte tőle: „miért választotta tanulmánya tárgyául éppen a fizikát, miért nem például a teológiát, mely a legmagasztosabb dolgokkal foglalkozik?” Erre ő így felelt: „Látja, minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok és egyszersmind mulatok, gyönyörködöm is.” Nem a fizikát, mely csak annyira gyönyörködteti a vele foglalkozót, mint bármely más tudomány, hanem magát jellemezte ezzel az akkor közel százéves tudós, ki tudományában még mindig mulatságot és gyönyörűséget talált. E saját vallomása nyomán kísértsük meg mi is jellemezni az ő tudományos egyéniségét azért, hogy törekvéseit és sikereit jobban meg tudjuk érteni. Jedlik a bencés rend iskoláiban végezte felsőbb tanulmányait; azok rendeltetése szerint és a kor követelményeinek megfelelően tanult sok teológiát, s amellett valami kevés fizikát is. A teológiából eleget arra, hogy hitének tételeiben megerősödjék, a fizikából eleget arra, hogy felébredjen benne a vágy még többet tudni. Ez a tudásvágy azonban nem indította őt a végső okok kutatására, henem csak arra, hogy a természet jelenségeinek részletes megismerésében keressen kielégítést. Az ő filozófiája nagyon egyszerű volt. Isten teremtette ezt a világot a maga gazdag változatosságával és bámulatos rendjével, és mert ez a világ szép, és szépsége annál elragadóbb képekben tárul fel szemeink előtt, minél behatóbban vizsgáljuk részleteiben, azért az emberi észnek nem lehet nagyobb gyönyörűsége e földön, mint a természet jelenségeinek ez a részletes kutatása. Ez volt a mulatság, ez volt a gyönyörűség, melyet neki a fizika szerzett. A forgó mágnesrudat, a rezgő fémrugót, a higany felületén végigsikamló hullámokat, a lepke szárnyainak csillogásával vetélkedő karcolt üvegrácsot, a hatalmas elektromos szikrát órákon, napokon, évtizedeken át gyönyörködve figyelte. Csak másodsorban érdekelte az a kérdés: miért? Tudta, hogy a felelet, melyet e földön arra kaphat, megint csak újabb „miérf’-re vezet, s erősen bízva hitében, ezt az utolsó kérdést jobb időkre halasztotta, akkorára, mikor a mennyekben Istennel egyesül. Életének utolsó napjaiban nehezen várta a percet, amelyben égbe szálló szelleme végre meg fogja érteni mindazt, amit e földön szemével látott, fülével hallott, gonolkozásában összegyűjteni és csoportosítani tudott, de aminek végső okát véges ésszel még keresni sem merte. Ez a tudományos hitvallás értetheti meg velünk tudományos munkásságát is. Kutatásainak kezdete rendesen a gyönyörködés volt egy vagy más olyan egyszerű jelenségen, melyet laboratóriumában, néha régi könyvek, máskor frissen érkezett folyóiratok utasítása nyomán, létesíteni tudott. Törekvése azután az volt, hogy a jelenséget szebben, feltűnőbben és újabb változatokban állítsa elő, s nem is nyugodott meg addig, amíg tárgyát ki nem merítette, vagy el nem jutott valami olyanhoz, ami előtte új volt, s ezáltal neki még fokozott örömet szerzett. Azzal, hogy ami neki új, másoknak is új, és a tudomány haladására fontos lehet, nem sokat törődött. A XIX. század gazdag volt tudományos meglepetésekben. Az elektromosság, a fény, a hangjelenségeinek részletes kísérleti kutatása nem ritkán csoda számba menő új dolgok hírét küldte a világba, s e hírek szárnyra kelve, mindenütt újabb kutatásokat eredményeztek, s így, amint elterjedtek, egyszersmind tartalmukban is gazdagodtak. A hír, mely, az igaz, sokszor csak késve kopogtatott Jedlik félreeső laboratóriumának ajtaján, ritkán került ki onnan újabb ékesség nélkül. De ez a század nemcsak az új kísérleti tények felismerésében, hanem az elméleti összefoglalás tekintetében is nagy dolgokat végzett. Ez iktatta be a természettudományok épületének alapkövei közé, az anyag megmaradásának tétele mellé az erély megmaradásának tételét; ebben a században fejlődött ki a fénynek rezgési elmélete, ebben jutott diadalra az atomok ősrégi feltevése, leginkább a gázelmélet következtetéseiben. Be kell vallanunk, hogy mindezek az elméletek, s az ellenőrzésökre irányult kísérleti vizsgálatok sohasem kötötték le Jedlik érdeklődését annyira, hogy fejlesztésükhöz maga is hozzájárulhatott volna. Lehet, hogy matematikai iskolázottságának hiányossága akadályozta ebben, de én alig hiszem, hogy még ha azt pótolta volna is, az ő, a felvett nyomon fürkészve mindig tovább és tovább haladó gondolatmenete örömest felemelkedett volna az elmélet magaslataira, ahonnan körültekintve szélesebb lesz a látkör, de a részletek eltörpülnek. Olyan volt ő, mint a bányász, aki ha gazdag eret talál, nem tud megválni az abban csillogó arany varázsától, s annak nyomán tör előre, addig, míg ki nem meríti, vagy amíg az áttörhetetlen kőzet erejét el nem bénítja. Lássuk mármost, mit is hozott ő ki a tudomány aranytermő aknáiból. Azon kezdem, ami neki a legkedvesebb volt: az elektromosságon.
