Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 2. szám - Jedlik Ányos emlékezete
12 Jedlik Ányos emlékezete mind közelebb állanak a nemzet szívéhez, és inkább számíthatnak elismerésére, mint a tudós, ki reá közvetlenül nem hat, kinek hazafiasságát különös tettekben kimutatni többnyire még alkalma sincs, és aki ha búvárkodása közben gyöngyöt talál, még azzal is nem kizárólag csak az ő, hanem az egész világnak szellemi kincsét gazdagítja. Kimagasló hazafias tettekkel Jedlik valóban nem fordíthatta magára kortársainak figyelmét. Az ő hazafisága feltűnő tettekben, hangos szavakban nem nyilatkozott meg; ott volt elrejtve szíve mélyében, mint a természet rendje szerint anyjától örökölt adomány; de mikor kellett, a nagy és nehéz időkben, látszólagos álmából mégis öntudatra és tettre ébredt. Jedlik élete folyamában is volt idő, melyben a nemzet sorsa iránti aggodalom minden más gondolatot, a hazafi kötelessége minden más munkásságot háttérbe szorított. Akkor volt az, amikor 1848. március 15-én mint a pesti egyetem bölcsészeti karának dékánja, ezeket írta be a kar naplójába: „Mindenki érzi, hogy ily mozgalmak között valamint az egyetemi tanárok, úgy egyetemi ifjúság közönyös állapotban nem maradhat”, és más helyen: „azon fontos és Magyarország történetében időszakot alkotó események tekintetéből, melyek e folyó hó 15-ik és következő napjaiban fejlődtek ki, ezen napló is ennek utána magyar nyelven vezettetik.” Később a tudós tanár és szerzetes beállott nemzetőrnek; és még később, az elnyomatás idejében, amikor azt nem jó szemmel nézték, módot talált rá, hogy a magyar fiúkat magyarul tanítsa. A veszély múltán azonban visszatért - saját szavai szerint - megint a „közönyös állapotba”, s újra napról napra rendesen és odaadással végezte a maga dolgát. Ilyen egyszerű, mint ő maga, volt hazafisága is; nem különös jutalomra jogosító érdem, hanem csak kötelesség teljesítése, és mégis sokszorozva milliók szívében egy nemzet életének és felvirágozásának legszilárdabb biztosítéka. Kiváló érdemeit más téren, a tudományos munkásság terén kell keresnünk. Maholnap annak a századnak a végére érünk, melynek első napjaiban Jedlik született. Az emberiség művelődéstörténetében jelentős század volt ez, melyben a múlt századok küzdelmei után végre felszabadult gondolkozás minden irányban kifejtette erejét, és különösen a természettudományokban nagyobb haladást tett, mint előbb évezredek folyamában. Tréfának megjárja, ha egyszer-másszor a „fin de siede" jelszavával gyúnyolódunk e teremtő korszaknak némely túlhajtott, korcs kinövésén, de ha komoly ítéletet akarunk hozni, s a század elejét összahasonlítjuk a végével, a haladáson örvendező bámulattal fogunk meggyőződni, hogy az emberiség e néhány emberöltő alatt mi mindennel gazdagodott. Ez a nagy haladás nem egyes kiváltságos nemzeteknek, hanem a nemzetek összességének a műve: a verseny közöttök, melynek végén mindegyik féltékenyen követeli az őt megilletőbabért. Be kell vallanunk, hogy nekünk e babérból csak igen kevés követelni valónk van. A magyar történet- és nyelvtudomány, a jogi és államtudományok, melyek a nemzeti élethez közelebbi vonatkozásban állanak, nálunk is már régebben nyertek polgárjogot, de a természettudomány, legalább még e század első felében, alig bírt művelődésünk talajában gyökeret verni, s a kevesen, kik mégis művelték, távol a külföld éltető tudományos légkörétől, segítség nélkül környezőik részéről, valóban az úttörők nehéz munkáját végezték. Jedlik is így magára hagyatva járt öncsinálta útján, és mégis nemegyszer azon nagy fölfedezések nyomán haladt, melyek e századnak dicsőségét teszik. Ő sokat keresett és sokat talált, de mert maga nem hirdette, honfitársai nem vették észre, a külföld nem látta az ő találmányait, azért a világ tudományos irodalmában a neve alig fordul elő a XIX-ik század felfedezőinek a sorában. Amit nem tehetett meg a világ, mert nem tudott róla, tegyük azt meg legalább mi. írjuk oda az ő nevét az ő alkotásaihoz. Életéről nem sok mondanivalóm van. Mit is beszélhetnék a szerzetes viselt dolgairól, aki egész hosszú életében mindig csak rendjének jelszavát követte: „praedicate et docete”, és akinek minden gondolatát Isten és tudománya foglalta el. A keveset, amit mégis elmondhatok, leginkább Szinnyei J. kérésére írt önéletrajzából tudom. Jedlik 1800-ik évijanuárius hó 11-ikén született Szimő helységben, Komárom megyében, mint földműves szülők gyermeke. A keresztségben az István nevet kapta. Az írást, olvasást faluja iskolájában tanulta, s azután tanulmányait a nagyszombati, utóbb a pozsonyi gimnáziumban folytatta. Az akkori gimnázium hat osztályának bevégezte után, 1817-ben a Szent Benedek-rend növendékei közé lépett, és mint újonc, Anianus, magyarosan Ányos névvel jelölve, az 1818-ik évet már Pannonhalmán töltötte. Ez volt a döntő lépés életében. Kezdete nemcsak tudományos pályájának, hanem egyénisége alakulásának, jelleme fejlődésének is. A rendíthetetlen hit Istenben, a tudományszeretet, a tanítónak soha nem lankadó szorgalma, az embertársainak bajai iránt fogékony jó szív, az önzetlen hazaszeretet, mind olyan vonások, melyek Jedlik jellemében rendjének hagyományos szokásai nyomán indultak fejlődésnek és erősödtek meg. Szerzetesi életéből származott azonban egy nagy hibája is, a félénk zárkózottság, amely akadályozta, hogy másokkal érintkezése által tudományos látóköre bővüljön, és hogy viszont ő tudományával másokra éltető hatással legyen. A bencések rendjébe belépése óta nem fordult elő Jedlik életében olyan esemény, mely életfolyamának új irányt adhatott volna. Előbb rendjének iskoláiban tanult, azután azokban tanított, majd 1840-ben elfoglalta a pesti egyetemen a fizika tanszékét, melyre termettségét az akkori szokás szerint, előbb versenyző vizsgálaton kellett kimutatni.
