Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 3. szám - Dr. Palágyi Tivadar: Igénypontértelmezés Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, az Egyesült Államokban és Japánban
24 Dr. Palágyi Tivadar (Unterkombinationsschutz) vagy részek oltalma (Teilschutz) is elérhető volt attól függetlenül, hogy a leírás kitért-e az alkombinációk értékelésére (12). Az ilyen típusú oltalom akár egyetlen elemre is kiterjedhetett (Elementenschutz), ha az kielégítette az alkombináció oltalmának feltételeit. A hármas felosztás tana lehetővé tette, hogy a bíróságok az ekvivalenseket is figyelembe vegyék a bitorlási perekben. A hármas felosztás tanát is erősen bírálták mind elméleti, mind gyakorlati szakemberek. E bírálatra válaszként a Legfelsőbb Bíróság Lindenmaier nevű főbírója kifejtette a hármas felosztás elméleti igazolását (13). Szerinte a találmány közvetlen tárgyának és a találmány tárgyának a vizsgálata a Szabadalmi Hivatal kizárólagos hatáskörébe, míg az általános találmányi gondolat vizsgálata a bíróságok kizárólagos hatáskörébe tartozik. A hármas felosztás tanának alkalmazása korlátozta az oltalmi körnek az igénypont szövegén túlmenő kiterjesztését, és ezzel lehetőséget adott a versenytársaknak ahhoz, hogy egy találmány oltalmi körén kívül eső megoldást bitorlás nélkül hozhassanak létre, amennyiben feltalálói tevékenységen alapuló megoldást dolgoztak ki. Az egyszerű és az egyéb szabadalomjogi ekvivalensek közötti különbségtétel nehézségei és a hármas felosztás tanának alkalmazása következtében fennálló jogbizonytalanság bírálata azt eredményezte, hogy egyesek kétségbe vonták a kettős és a hármas felosztás közötti különbségtétel szükségességét, és a kétféle ekvivalenstípus egységesítését is javasolták. A bíróságok jelezték, hogy egyetértenének az ilyen változtatással. Mindennek eredményeként több olyan bírósági határozat is született, így például a német Szövetségi Bíróság egy 1960. évi döntése (14), amelyben az egyszerű és az egyéb szabadalomjogi ekvivalenseket egyaránt a találmány tárgyához tartozónak tekintették. Az 1981-ben hatályba lépett új német szabadalmi törvény megalkotásának egyik célja az volt, hogy a német szabadalmi joggyakorlatot összhangba hozzák az Európai Szabadalmi Egyezmény 69. szakaszával és az ahhoz fűzött jegyzőkönyvvel. Ennek megfelelően az új német szabadalmijoggyakorlatban már nem használják az általános találmányi gondolatot, és a kétféle szabadalomjogi ekvivalens helyett „ekvivalensek”-ről beszélnek (15). Ennek ellenére még az utóbbi években is előfordult, hogy bitorlási perekben a bíróságok átszövegezték az igénypontot. és az igénypontban levő korlátozásokat tágabb kifejezésekkel helyettesítették az általános találmányi gondolat alapján annak érdekében, hogy világossá tegyék a különbséget az igényelt találmány és a bitorlással gyanúsított kiviteli alak között (16). Egyesült Államok Az Amerikai Egyesült Államok első szabadalmi törvénye 1790-ben lépett hatályba. Az oltalmi kört a leírás alapján értelmezték, annál is inkább, mert olyan előírás, hogy az oltalmi kört az igénypontoknak kell meghatározniuk, csak az 1836. évi szabadalmi törvénnyel született meg. A két korábbi törvény nem is használta az „igénypont” szót, hanem csupán azt írta elő a feltaláló számára, hogy „különböztesse meg találmányát a korábban ismert minden egyéb dologtól” (17). Ennek ellenére a szabadalmi bejelentők gyakorlata az volt, hogy beiktattak bejelentésükbe olyan állítást (statement), amely meghatározta az általuk igényelt részt vagy javítást. Ezért amikor az 1836. évi törvény előírta igénypont beiktatását; a gyakorlat nem sokat változott: a bejelentők „lényegileg az itt leírt módon” és ehhez hasonló kifejezések segítségével kívánták biztosítani kizárólagos jogukat a találmányukra adott szabadalom által, és ilyen módon kívánták legkisebbre csökkenteni annak kockázatát, hogy az oltalmi kört túl szűkén határozzák meg. A Legfelsőbb Bíróság elfogadta ezt az igénypont-szövegezési módot, mert az igénypontokat csupán irányelvként tekintette a találmányra adott szabadalom oltalmi körének meghatározásában. Ez az igénypont-szövegezési forma a bíróságok számára szükségessé tette, hogy a leírásban ismertetett találmány ekvivalenseit is figyelembe vegyék, aminek következtében az akkori gyakorlat a német igénypontértelmezési gyakorlathoz hasonlított. Ilyen szövegezés esetén az igénypont csupán a találmány példájaként vagy a találmányi gondolat lényegének szemléltetéseként szerepelt, és ezért elsősorban olyan eszközként szolgált, amelynek az volt a feladata, hogy a Szabadalmi Hivatal által vizsgált tárgyat határozza meg, nem pedig az oltalmi kört. A kezdeti amerikai igénypont-értelmezési gyakorlatban a bíróságok azonos módszerrel vizsgálták az ekvivalenseket és a találmány szabadalmazhatóságát. A korai amerikai igénypont-értelmezés abban állt, hogy megvizsgálták, vajon egy bitorlással gyanúsított megoldás kidolgozása találmányi tevékenységet igényelt-e a szabadalmazott megoldáshoz viszonyítva, és nemleges esetben bitorlást állapítottak meg. Ezt a liberális értelmezési gyakorlatot az is indokolta, hogy az amerikai polgári jogi tradíciók nagy jelentőséget tulajdonítottak a méltányosságnak. Abban az időben az amerikai bíróságok abból indultak ki, hogy az oltalmat a módosulatokra is ki kell terjeszteni annak érdekében, hogy megfelelően jutalmazzák a feltalálót; és gyakran az a szempont vezette őket, hogy megbüntessék azt a csalárd versenytársat, aki a találmány alapvető gondolatát felhasználva kívánta eltulajdonítani a feltaláló szellemi termékét. Tulajdonképpen ez a szemlélet vezetett az ekvivalenciatan kifejlődéséhez és ahhoz a gyakorlathoz, hogy a bíróságok a feltalálók érdekeit vették elsősorban figyelembe, és kevésbé voltak tekintettel a közérdekre, ill. a versenytársak érdekeire. Ennek következtében ekvivalensnek tekintettek mindent, ami ilyennek volt minőstíhető a méltányosság és az igazság szempontjainak alkalmazásával.
