Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 3. szám - Dr. Palágyi Tivadar: Igénypontértelmezés Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, az Egyesült Államokban és Japánban
Igénypont-értelmezés Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, az Egyesült Államokban és Japánban 23 hogy kis találmányra szűk oltalmi kört, míg fontos találmányra tág oltalmi kört engedélyeztek („kleines Patent, kleiner Schutzumfang; grosses Patent, grösserer Schutzumfang”). Ennek megfelelően egy úttörő találmány esetében a megoldási elvet a találmány megvalósítási formáinak széles körére alkalmazták (9). Ezzel a bejelentőkre nézve legkedvezőbb joggyakorlat időszaka kezdődött, de ennek is megvoltak a hátrányai. A feltaláló érdekeit nagymértékben figyelembe vették ugyan, de ez tűi nagy jogbizonytalansághoz és ezáltal a köz jogsérelméhez vezetett, mert senki sem hagyatkozott csupán a szabadalmi igénypontokra és arra, amit azokban oltalmazandónak jelöltek meg, hanem figyelembe kellett venni, hogy olyasmi is oltalom alatt állhatott, ami csak a leírásban volt kinyilvánítva. Az 1930-as évek végén megnőtt az ipar tiltakozása az ilyen liberális igénypont-értelmezési gyakorlattal szemben. Ennek hatására a Birodalmi Bíróság bevezette a hármas felosztás (Dreiteilung) tanát, amely a találmány közvetlen tárgyát, a találmány tárgyát és az általános találmányi gondolatot alkalmazta a szabadalom oltalmi körének meghatározásakor és az igénypont értelmezésekor (10). A hármas felosztás elméletének megvilágításához röviden kitérek az ekvivalenciatan néhány fogalmának az ismertetésére. Először vizsgáljuk meg a szabadalomjogi ekvivalenseket. Ezek olyan eszközök, amelyek egy feladat megoldására egy találmány esetében jogilag egyenértékűek, vagyis az adott végcél eléréséhez azonos hatást nyújtanak, és felhasználásuk esetén a megoldási gondolat vagy elv nem változik meg lényegesen. Ez alatt azt kell érteni, hogy a szabadalomjogi ekvivalencia mindig egy meghatározott esetre vonatkozik. A megoldási gondolat vagy elv kiemelése itt igen lényeges, és az következik belőle, hogy különböző eszközök azonos hatása önmagában nem elegendő a szabadalomjogi ekvivalencia megalapozásához; ehhez arra is szükség van, hogy az összehasonlításra kerülő eszközök annyira megfeleljenek egymásnak, hogy egy közös nevező, mégpedig a megoldási gondolat vagy elv alá legyenek vonhatók (11). Megkülönböztetünk egyszerű és egyéb (nem egyszerű) szabadalomjogi ekvivalenseket. Az egyszerű szabadalomjogi ekvivalens (glattes patenrechtliches Äquivalent) alatt olyan eszközt értünk, amely az átlagos tudású szakember számára az adott egyedi esetben kitűzött feladat megoldásához minden különösebb megfontolás nélkül rendelkezésre áll az összehasonlítás alapját képező eszköz helyett. Az egyéb (nem egyszerű) szabadalomjogi ekvivalens (sonstiges patentrechtliches Äquivalent) megtalálásához a szakembernek figyelmét a műszakilag legközelebb álló megoldásoktól távolabbra kell ugyan irányítania, azonban még nincs szüksége feltalálói tevékenységre. A találmány közvétlen tárgya megegyezik az igénypontoknak a leírás és a rajz alapján értelmezett szövegével. A találmány tárgya az igénypontoknak a rendelkezésre álló értelmezési anyag felhasználása mellett figyelembe vett szövegével azonos. Ilyen értelmezési anyagként elsősorban a szabadalom leírását és rajzát, valamint a szakember általános szaktudását és a technika állására vonatkozó ismereteit kell figyelembe venni. A találmány tárgya lényegileg az igénypontok szövege és az egyszerű szabadalomjogi ekvivalensek által meghatározott területre terjed ki. Az általános találmányi gondolatot a leírás és a rajzok alapján értelmezett igénypontszöveg és az egyéb (nem egyszerű) szabadalomjogi ekvivalensek együtt határozzák meg. A hármas felosztás tanának megfelelően a szabadalmi oltalom alapja ismét az igénypont lett. Az oltalmi körnek a találmány közvetlen tárgyára, vagyis az igénypontok szó szerinti szövegére való korlátozása abban az esetben - és így csak kivételesen - következett be, ha a találmány semmiféle újdonságot nem mutatott, vagyis ismertté vált teljes mértékben újdonságrontó anyag. Az ekvivalenciatan szempontjából gyakorlatilag legfontosabb kérdés; hogy milyen messze lehet meghúzni az ekvivalensek határait. Ha tudni akarjuk, hogy szabadalomjogi ekvivalenssel van-e dolgunk, a találmányi gondolatot kell először meghatározni; ekvivalencia csak azonos találmányi gondolat fennforgásakor áll fenn, ill. bitorlás esetén ekvivalenciáról csak addig beszélhetünk, amíg nem térnek el a felperesi szabadalom megoldási alapelvétől. Mind a Birodalmi Bíróság, mind a Szabadalmi Bíróság két feltételhez kötötte az ekvivalencia elismerését: a) a helyettesítő eszköznek a szabadalom találmányi gondolatának keretén belül kellett lennie; b) a helyettesítő eszközt az átlagos szakembernek azonos módon ható eszközként kellett megtalálnia. E két feltétel közül az első tükrözi azt a már fentebb is említett alapelvet, hogy az ekvivalens nem léphet túl a találmányi gondolaton, vagyis nem elegendő a helyettesítőeszköz azonos hatása, hanem arra is szükség van, hogy a találmányi gondolat erre az eszközre is kiterjedjen. A hármas felosztás tana szerint kizárólag az engedélyezési és megsemmisítési eljárást folytató szervek döntik el, hogy a szabadalom alapját képező találmány az átlagos szakember tudását meghaladja-e, mig a bitorlási eljárásban az illetékes bíró dönti el, hogy a felperesi szabadalom szerinti találmányból mi tartozik a szakember köteles tudásához. A hármas felosztás szerint nem lehet elkerülni a bitorlást azzal, hogy az igénypontban védett berendezés egy vagy több elemét elhagyják, mert a megmaradó elemek is oltalom alatt állnak mindaddig, amíg az általános találmányi gondolat körébe tartoznak és némi előnyt biztosítanak. Ez annyit jelent, hogy alkombinációk oltalma
