Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 3. szám - Dr. Palágyi Tivadar: Igénypontértelmezés Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, az Egyesült Államokban és Japánban
22 Dr. Palágyi Tivadar nyeges jellemzői határozzák meg, de figyelembe kell venni a találmány magvát (la substance) is (7). Az 1990. utáni francia bírósági joggyakorlat figyelembe veszi az ekvivalenciatant, mert a Legfelsőbb Bíróság egy 1990. évi döntése kimondja, hogy ekvivalencia alapján bitorlást kell megállapítani akkor, ha egy eszköz használata révén azonos funkcióval azonos eredményt kapnak. Ilyen alapon a Párizsi Fellebbezési Bíróság 1991-ben megállapította, hogy bitorlás forog fenn, amikor egy eltérd szerkezetű eszköz azonos elv alapján működik, és azonos eredményt ad. Ugyanez a bíróság egy 1994. évi döntésében is bitorlást állapított meg hasonló esetben. Összefoglalva megállapítható, hogy a jelenlegi francia szabadalmi joggyakorlat a két szélsőséges rendszer között áll, mert az oltalmi kör meghatározásakor az igénypont jellemzői mellett figyelembe veszik a találmány lényegét is. Németország Németországban az igénypont-értelmezési elmélet azon az alapelven fejlődött ki, hogy a feltaláló a nemzet tanítómestere, és a szabadalmi rendszer feladata a feltaláló jutalmazása találmányának nyilvánosságra hozataláért. Egy másik alapvető tényező, amely befolyásolta a német igénypont-értelmezés fejlődését, az volt, hogy a jogszolgáltatás megoszlott a Szabadalmi Hivatal vagy a Szabadalmi Bíróság és a rendes bíróságok között. Az utóbbi bíróságok ugyanis nem dönthettek egy szabadalom érvényességéről, mert ennek megállapítására a Szabadalmi Hivatalnak volt kizárólagos hatásköre. Másrészről a rendes bíróságok a szabadalom oltalmi körének megállapítására rendelkeztek kizárólágos hatáskörrel bitorlási perekben. A hatáskör ilyen megoszlásának következtében két különálló fogalom alakult ki: a műszaki kör és az oltalmi kör. Az előbbit a Szabadalmi Hivatal vagy a Szabadalmi Bíróság határozta meg a szabadalom engedélyezésekor, míg az oltalmi kört a rendes bíróságok határozták meg a találmányi gondolat alapján. Az 1877. évi német szabadalmi törvény hatálybalépése után az engedélyezési eljárásban kezdetben a Szabadalmi Hivatal és a bejelentő által tett akaratnyilatkozat volt a mérvadó, amelyet a magánjog elvei alapján értelmeztek. Olyan esetben, amikor az oltalmi kör terjedelmét kellett meghatározni, nem az volt döntő, hogy valójában mit találtak fel, hanem az, hogy a feltaláló a Hivatal beleegyezésével mit adott meg a szabadalmi leírásban találmánya lényegeként. Hamarosan kiderült, hogy ez a módszer nem kielégítő, mert gyakran előfordult, hogy a bejelentés időpontjában a találmány lényegét még nem ismerték helyesen fel, vagyis azt nem a leírásban kinyilvánított és igényelt dolog képezte. Ezért a szakemberek és a bíróságok arra a következtetésre jutottak, hogy a szabadalom oltalmi körét ki kell terjeszteni a bitorlók által alkalmazott csekélyebb módosításokra is annak érdekében, hogy a feltaláló kellő jutalmat kapjon a műszaki fejlődés elősegítéséért. Ehhez a bíróságok a bejelentő és a Szabadalmi Hivatal vélt akaratát próbálták megállapítani, hogy a technika állásához viszonyítva mindazt oltalmazzák, ami védhető. Ennek következtében a XIX. század végén a német igénypont-értelmezés alapelve az volt, hogy a szabadalom oltalmi köre a kézenfekvő módosulatokra is kiterjed, hacsak a technika állása nem gátolta az ilyen kiterjesztő értelmezést. Az igénypont szövegének jelentősége csökkent azzal párhuzamosan, hogy az oltalmi kört a bitorlási perekben az alperesi megoldás figyelembevételével határozták meg. így az oltalmi kör meghatározásában az igénypont szövege már nem kötötte a bíróságokat, amelyek abból az új elméletből indultak ki, hogy a bejelentő a bejelentés benyújtásakor a technika állásának körén kívül eső összes lehetséges kiviteli alakot védeni kívánta. Ennek megfelelően a bíróságok szerepe a bitorlási perben a Szabadalmi Hivatal és a bejelentő közötti megegyezés értelmezéséről annak a vizsgálata felé tolódott el, hogy a bitorlással gyanúsított megoldásnak milyen a műszaki jelentősége a szabadalmazott találmányhoz és a technika állásához viszonyítva. A szabadalom oltalmi köre kiterjedt mindazokra a megoldásokra, amelyek a találmány megoldási elvét alkalmazták. Az igy kialakult német igénypont-értelmezési gyakorlat nem támaszkodott az igénypont szövegére, és a bíróságok az oltalmi kört attól függetlenül állapították meg, hogy mi volt a Szabadalmi Hivatal szándéka a szabadalom eredeti engedélyezésekor. Ez gyakran hamis oltalmi körhöz vezetett; ezért ezen a gyakorlaton előbb-utóbb változtatni kellett. A jogbizonytalanság ellen rendszabályokat kerestek, és ezeket az 1910-es évek kezdetén a „kettős felosztás”, majd a 30-as évek végén a „hármas felosztás” tanán alapuló joggyakorlat alapelveiben vélték megtalálni. Isay 1909-ben közölt egy cikket a kettős felosztás (Zweiteilung) tanáról annak érdekében, hogy elméletileg megalapozza a bíróságok eltérését az igénypont szövegétől a szabadalom oltalmi körének meghatározásakor (8). E tan szerint az igénypontoknak a leírás és a rajz által értelmezett szövegét a találmány tárgyának nevezik. A szabadalom oltalmi körének tágabb értelmezése az általános találmányi gondolaton alapszik. Isay szerint a Szabadalmi Hivatal határozza meg a találmány tárgyát, és dönt a találmány szabadalmazhatóságáról a meghatározott tárgy alapján. Másrészről a bíróságok függetlenül döntenek a szabadalmazott találmány oltalmi köréről a technika állásának figyelembevételével. Ez annyit jelent, hogy a szabadalmazási eljárásban a Szabadalmi Hivatal által megadott igénypont nem köti a bíróságokat az oltalmi kör meghatározásában. Isay elméletét rövidesen elfogadta a Birodalmi Bíróság (Reichsgericht) is, amelynek döntései azt tükrözték, hogy a szűk értelmezésről áttértek a tág értelmezésre. Egyúttal a bírósági gyakorlatban megalapították azt az elvet is,
