Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 3. szám - Dr. Palágyi Tivadar: Igénypontértelmezés Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, az Egyesült Államokban és Japánban
Ipaijogvédelmi Szemle, a Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő melléklete 101. évfolyam III. 1996. június DR. PALÁGYI TIVADAR Igénypont-értelmezés Nagy-Britanniában, Franciaországban, ✓ Németországban, az Egyesült Államokban és Japánban* A szabadalmak oltalmi körének meghatározásakor alapvetően abból a kérdésből kell kiindulnunk, hogy szükség van-e igénypontokra. Van olyan nézet, amely szerint igénypontok beiktatása esetén a bejelentő korlátozza a találmányt, ami hátrányos lehet rá nézve, vagyis nincs szükség igénypontokra. Ezt az alapelvet követte például a francia szabadalmi jog egészen a XX. század közepéig: Egy másik nézet szerint a szabadalmi leírásba igénypontokat is be kell iktatni. Ebben az esetben az igénypont szerepétől függően két, alapvetően eltérő rendszerhez jutunk. Az első rendszerben az igénypontnak csupán az a szerepe, hogy meghatározza a találmány tárgyát; ekkor nem korlátozza a szabadalom oltalmi körét, amelyet bitorlás esetén a bíróság határoz meg, természetesen az igénypontból kiindulva, de figyelembe véve a találmányi gondolatot és a szabadalmas szándékát is. Ebben a rendszerben a szabadalmasnak a találmánnyal arányban álló ellenszolgáltatást kívánnak nyújtani. Ilyen volt például a német szabadalmi rendszer a XIX. század végén és a XX. század elején. A második rendszer abból indul ki, hogy az igénypont közvetlenül meghatározza az oltalom terjedelmét, vagyis az oltalom arra korlátozódik, ami az igénypontban le van írva. Az igénypontot szó szerint kell alapul venni; a leírást csupán az igénypontban esetleg meglévő kétértelműségek eloszlatására lehet felhasználni. Az oltalmi kört tehát csak a kimondottan igényelt formában, általánosítás nélkül lehet értelmezni. Ez a rendszer a harmadik felek jogbiztonságát tekinti elsődlegesnek. Ilyen volt például az angol szabadalmi rendszer az 1970-es évek végéig. * Az 1996. május 8-10. között Keszthelyen megrendezett „Jogszerzés és jogérvényesítés ’96" című MIÉ Konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. Az igénypontok oltalmi körének értelmezése kapcsán az első rendszert a szakirodalomban központi értelmezési rendszernek, a másodikat kerületi értelmezési rendszernek is szokás nevezni. Bár az igénypont-értelmezésnek ez a kétféle megközelítése alapvetően különbözik, azok sok esetben egybemosódtak azzal párhuzamosan, hogy az igénypontok szerepével kapcsolatos rendelkezések és gyakorlat változtak, ill. a bíróságok eltérő gyakorlata alapján különböző igénypont-értelmezési tanok keletkeztek. Itt például arra utalunk, hogy az amerikai bíróságok gyakorlatában újabban az ekvivalenciatan jelentős változása és Németországban a szabadalmi törvény 1981. évi változása egyaránt a kétféle elmélet közeledését eredményezte. Ezeket az új fejleményeket is akkor tudjuk megérteni és megmagyarázni, ha áttekintjük az igénypont-értelmezés történeti fejlődését a szabadalmi jog szempontjából legfontosabb és iparilag is fejlett államokban. Nagy-Britannia Angliában már az 1623. évi monopóliumtörvény előtt is engedélyeztek találmányi szabadalmakat, a mai értelemben vett joggyakorlat azonban csak a XIX. század második felében kezdett kialakulni, és az 1883. évi szabadalmi törvény alapján kezdte meg működését a Szabadalmi Hivatal. Azóta a törvényt időről időre módosították, de általánosságban megállapítható, hogy az 1977. évi szabadalmi törvény hatálybalépéséig a szabadalmak oltalmi körét az igénypontok szó szerinti értelmezése alapján, vagyis szűkén határozták meg. Ezt a bíróság egy 1895. évi határozatában az alábbi megállapítás is bizonyítja: „Amit nem igényeltek, arról lemondtak” (1).
