Iparjogvédelmi Szemle, 1995 (100. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 2. szám - Tanulmányok. Ficsor Mihály. Iparjogvédelem az Európai Közösség egységes piacán: Az európai bíróság gyakorlatának összefoglalása
A/. Európai Bíróság iparjogvédelmi gyakorlata tagállamba, ahol az nem áll párhuzamos szabadalmi oltalom alatt, s ebből a tagállamból a terméket olyan tagállamba importálják tovább, amelyben viszont az párhuzamos szabadalom oltalma alatt áll.” A jogkimerülés szempontjából tehát nem releváns a szabadalmasnak a Közösségen kívüli országban való előállításhoz és forgalomba hozatalhoz adott hozzájárulása még akkor sem, ha a termék később jogszerűen kerül forgalomba egy olyan közösségi tagállamban, ahol nem áll szabadalmi oltalom alatt. Ez a magyar licenciavevők számára is fontos tanulság. IPARI MINTAOLTALMI JOG AZ IGAZSÁG IMI.I.ANATA AZ ..< II I ÁI.(>M SAJÄU IS TÁRGYA" SZÁMÁRA: KI-liKKOOI* V. NANCY KHAN (HITS'" A Nancy Kean Gills 1979-ben egy női kézitáskára vonatkozó ipari mintát lajstromozásra bejelentett a Benelux Mintaoltalmi Hivatalnál. A minta nagyban hasonlított egy 1977-ben tett amerikai mintaoltalmi bejelentés tárgyához, amelyre az Egyesült Államokban oltalmat is adtak. A Nancy Kean - svájci közvetítőn keresztül - Tajvanból szerezte be a táskákat, amelyeket ott állítottak elő. A Keurkoop. amely a táskákat szintén Tajvanból hozatta, a minta szerinti táskával azonos kiállítású táskákat kezdett el forgalmazni Hollandiában. A Nancy Kean Gifts a mintaoltalomból folyó kizárólagos joga alapján fellépett ellene. A holland bíróságok előtti eljárásban világossá vált: a Nancy Kean Gifts nem volt szerzője a mintának, és nem áillt semmilyen jogi kapcsolatban a szerzővel. A holland bíróság felhívta a figyelmet a Benelux mintaoltalmi törvénynek arra a szabályára, amely szerint nem szükséges, hogy a minta oltalmazhatóságához megkövetelt újdonság alkotó tevékenység eredményeként álljon elő. továbbá arra a rendelkezésére, amelynek értelmében a legkorábbi elsőbbségű bejelentőt illeti meg a mintaoltalom, s e bejelentőtől senki más nem vitathatja el a jogot, csak a szerző. A „first-to-file”-elv azonban a Benelux-törvény szerint nem azon a vélelmen nyugszik, hogy az első bejelentő egyben a szerző vagy annak jogutódja. Az ügyben jelentősége volt még annak is. hogy a táskára vonatkozó mintára 1979-ben egy harmadik személy szintén oltalmat igényelt. Az Európai Bíróság mindenekelőtt tisztázta, hogy az ipari mintaoltalom a 36. cikk szerinti értelemben vett ipari és kereskedelmi tulajdonnak minősül, mivel kizárólagos jogot nyújt, ami az ilyen tulajdon jellegzetessége. Majd leszögezte: „a közösségi jog jelen állása szerint és a közösségi jogegységesítés, illetve jogharmonizáció hiányában az ipari minták oltalmazhatósági feltételeinek és az oltalomszerzési eljárásnak a szabályozása a nemzeti jogra tartozik” (ami a jelen esetben a Római Szerződés 233. cikke szerinti regionális szabályozást jelentette a Benelux-államok tekintetében). Az Európai Bíróság tehát elhárította magától a nemzeti jogalkotó „bölcsességének" x 49 * *” felülvizsgálatát, " nem kívánt érdemben állást foglalni a tagállami jogalkotásra tartozó kérdésben. A Bíróság az ítéletben nem kísérelte meg az ipari mintaoltalom sajátos tárgyának, sajátos tartalmának definiálását, ilyen fogalmakat nem is használt. Ellenben megállapította, hogy ..a 36. cikk értelmében vett ipari és kereskedelmi tulajdon védelme értelmét vesztené, ha az ipari mintaoltalom valamely tagállamon belüli jogosultjától különböző személy számára megengednénk az oltalmazott formával megjelenésében azonos termék forgalmazását ebben a tagállamban. Ez a megállapítás semmit sem veszít érvényéből.... ha az, aki a terméket az egyik tagállamban forgalomba kívánja hozni, e célból a készleteket egy másik tagállamban szerzi be, amelyben a termék forgalomba hozatala nem sérti az elsőként említett tagállamban ipari mintaoltalmat igénylő és szerző személy jogait.” Miután az ipari mintaoltalmat a szóban forgó esetben igazoltnak találta az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme szempontjából, az Európai Bíróság figyelmét a 36. cikk második mondatára, azon belül pedig különösen a tagállamok közötti kereskedelem leplezett korlátozásának tilalmára fordította. A 36. cikk második mondatára helyezett hangsúly új. a korábbi döntésekben megnyilvánulótói érezhetően eltérő megközelítést eredményezett:....a 36. cikk rendeltetése annak hangsúlyozása, hogy az áruk szabad mozgására vonatkozó követelmények és az ipari és kereskedelmi tulajdonjogoknak kijáró tisztelet összeegyeztetését olyan módon kell elérni, amely a nemzeti jogszabályok által nyújtott - az e cikk értelmében igazolt importtilalmak alakjában megjelenő - jogok törvényes gyakorlása számára védelmet ad, azonban azt megtagadja e jogok helytelen gyakorlásától, amely természeténél fogva a Közös Piac mesterséges megosztását eredményezi vagy tartja fenn. A nemzeti jog által biztosított ipari és kereskedelmi tulajdonjogok gyakorlását következésképpen az említett összeegyeztetéshez szükséges mértékben korlátozni kell.” Végül erről az alapról kiindulva megerősítette a Bíróság a más ügyekben már kiformálódott alapelvet: „az ipari és kereskedelmi tulajdonjog jogosultja nem támaszkodhat a jogot biztosító nemzeti jogalkotásra annak érdekében, hogy megakadályozza olyan termékek importálását, amelyeket egy másik tagállamban jogszerűen ő maga vagy a hozzájárulásával más, vagy pedig egy tőle jogi vagy gazdasági értelemben függő személy hozott forgalomba".43 Az Európai Bíróság e döntésében tehát megszabadult az egyes ipari és kereskedelmi tulajdonjogok sajátos tárgyának, sajátos tartalmának meghatározásával járó ballaszttól, és a választóvonalat az ilyen jogok törvényes (legitimate) és helytelen (improper) gyakorlása között húzta meg. Míg a jogok „törvényes” gyakorlása a nemzeti jogon alapul, és a szerint ítéltetik meg, addig a helytelen (avagy visszaélésszerű) joggyakorlás meghatározására a közösségi jog - jelesül a 36. cikk második mondata - szolgál.44 A nemzeti jogszabályon alapuló ipari és keres
