Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 3. szám - Ficsor Mihály: Az iparjogvédelmi jogharmonizáció módszertanáról
8 Ficsor Mihály Az USA-megállapodásból következőnél jóval dinamikusabb jogharmonizációt irányoz elő az Európai Megállapodás és az EFTA-megállapodás. Igaz ugyan, hogy az Európai Megállapodás 65. cikkének értelmében a megállapodás hatálybalépésétől számított ötödik év végére már biztosítani kell, hogy a szellemi tulajdonjogok a Közösségben érvényesülő védelemhez hasonló szintű védelemben részesüljenek hazánkban is, valamint a jelzett határidőn belül Magyarországnak csatlakoznia kell az Európai Szabadalmi Egyezményhez, a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz fűzött Jegyzőkönyvhöz (12) és az előadóművészek, a hangfelvétel-előállítók és a műsorsugárzó szervezetek védelmére vonatkozó Római Egyezményhez, a jogharmonizáció azonban ezzel még nem zárul le. A közösségi jogfejlődést ugyanis hazánknak a továbbiakban is követnie kell. Az ötéves határidő az európai jog utolérésére szabott határidő, azonban eredményes elteltét követően nem nyílik meg Magyarország számára a „lemaradás szabadsága”. Ezt fejezik ki egyébként az Európai Megállapodásnak a jogszabályok közelítésére vonatkozó 67. és 68. cikkei (13) is: hazánk jelenlegi és jövőbeni jogszabályait kell a Közösség jogszabályaihoz, azaz nyilvánvalóan a Közösség jelenlegi és jövőbeli jogszabályaihoz közelíteni. A megállapodás nem ad újabb öt évet a közösségi jogfejlődés jövőbeni, vagyis a megállapodás hatálybalépéstől számított öt év lejártát követően jelentkező eredményeinek átvételére. Ebből persze nem az következik, hogy feltétlenül a tagállamokkal egyidőben, a számukra megállapított határidőn belül kellene a szükséges jogalkotási lépéseket megtennünk; csupán arról van szó, hogy ilyen esetben a megállapodás már nem garantál újabb öt évnyi „türelmet”. Kérdésként legfeljebb az vethető fel, hogy Magyarországnak a megállapodás hatálybalépésétől számított öt éven belül az EK jogrendjének mikori állapotához hasonló jogszabályokkal kell rendelkeznie, vagyis hogy a megállapodás hatálybalépésétől számított öt év elteltével az akkor érvényesülő védelmi szintet kell-e elérni vagy egy korábbi állapotot kell-e alapul venni. A válasz - különösen akkor, ha hazánk teljes jogú tagságát mint mielőbb elérendő célt tűzzük ki - nyilván az első variáció mellett szól: öt év múlva az EK akkor hatályos jogrendjét kell utolérni, s nem a néhány évvel korábban érvényesülőt. Mindazonáltal a dilemmát enyhíti és a jogközelítési gyakorlatot ebben a kérdésben (is) rugalmasabbá teszi, hogy a megállapodás csupán a közösségihez „hasonló” szintű védelemről, a jogszabályoknak csupán a „közelítéséről” szól, s hogy Magyarországnak csupán annyiban kell jogszabályait a Közösség jogszabályaival összeegyeztetnie, amennyire az „lehetséges”. Az EFTA-megállapodás a jogharmonizáció dinamikájában az Európai Megállapodáshoz hasonlít. A szellemi tulajdon védelmére vonatkozó 18. cikk szerint a megállapodásban részes államoknak 1997. január 1-jéig kell a szellemi tulajdon védelmének szintjét harmonizálniuk. A harmonizáció azonban e megállapodás szerint sem zárul le a kölcsönös „utoléréssel", a továbbiakban is együtt kell mozdulniuk, fejlődniük az érintett nemzeti jogszabályoknak. A jogharmonizáció perspektivikusságára és dinamikusságára utal, hogy mind az Európai Megállapodás, mind az EFTA-megállapodás korlátlan időre szól, s hogy az utóbbi ún. továbbfejlesztési záradékot is tartalmaz 30. cikkében. EGYOLDALÚ KÖTELEZÉS VERSUS KÖLCSÖNÖSSÉG Érdekes és érdemes megvizsgálni, hogy a szóban forgó megállapodások mennyiben teremtenek egyoldalú kötelezettséget a jogharmonizációra, illetve mennyiben írják azt elő mindkét (valamennyi) fél számára, továbbá hogy az egyoldalú jogharmonizációs kötelezettség esetében a címzettnek mennyiben volt, illetve van befolyása a mércéül állított joganyag alakulására. Az USA-megállapodás formailag mindkét felet kötelezi (kivéve az átmeneti szabadalmi oltalomra vonatkozó rendelkezéseket, amelyeknek - formai értelemben is - az egyedüli címzettje Magyarország) (14). Valójában a megállapodás csupán hazánkat kötelezi érdemi jogalkotásra, ezt támasztja alá az a levélváltás is, amelyben a magyar kormány tudatta az amerikaival, hogy a megállapodás végrehajtásához iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályaink mely rendelkezéseit kell módosítani (15). Pozitívumként könyvelhető el, hogy az amerikai fél késznek mutatkozott a saját jogát illetően magyarázattal szolgálni az előadóművészek jogi helyzetével és a személyhez fűződő jogok védelmével kapcsolatban. Mindazonáltal az amerikai fél természetesen semmiféle kötelezettséget nem vállalt konkrét jogalkotási lépésekre. Az USA-megállapodás tehát egyoldalú jogharmonizációt eredményez. Az egyoldalúságon enyhít, hogy Magyarországnak az elhúzódó tárgyalássorozaton ténylegesen lehetősége volt az egyoldalú kötelezés terjedelmének, tartalmának közvetlen és érdemi befolyásolására, kompromisszumok „kicsikarására” (16). Az Európai Megállapodás formai értelemben és érdemben egyaránt egyoldalú jogharmonizációs kötelezettséget teremt Magyarország számára. A feleknek jogrendszerüket nem egymással, kölcsönösen kell összeegyeztetniük, hanem kizárólag az egyik félnek, Magyarországnak kell a másik fél jogszabályait fokozatosan, jogharmonizáció útján átvennie. Sőt, hazánk intézményesen, teljes jogkörrel nem vesz, nem vehet részt annak a közösségi szabályozásnak a kialakításában, amelyhez a saját szabályait közelítenie kell. Enyhítik ezt az ellentmondást a megállapodásnak a politikai párbeszédre és a kapcsolattartás intézményeire (a Parlamenti Társulási Bizottságra, a Társulási Tanácsra és a Társulási Bizottságra) vonatkozó rendelkezései (17), amelyek széles körű, rendszeres és érdemi párbeszédet irányoznak elő, azonban e szabályok sem garantálják (nem is garantálhatnák) Magyarország tényleges és számottevő
