Iparjogvédelmi Szemle, 1993 (98. évfolyam, 1-6. szám)
1993 / 6. szám - Dr. Bokor Tamás: A szoftverek és a szoftvertartalmú találmányok szabadalmazhatóságának néhány kérdéséhez
18 dr. Bokor Tamás A Német Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában:- Diszpécserprogram (Dispositionsprogram) (21) Helyszűke miatt nem térhetünk ki az egyes döntések ismertetésére. A fentiek között található példa a liberálisabb és a szigorúbb személetű jogértelmezésre egyaránt. 4.2 JOGÉRTELMEZÉS A „MŰSZAKI JELLEG” FOGALOM ELEMZÉSÉVEL Messzemenői következtetésekre jut a programok szabadalmazhatóságát tekintve Beyer (22), aki az információ elemzésével a műszaki jelleg szélesebb körű értelmezéséhez jut el. A következőkben az általa felvázolt megközelítés rövid összefoglalását adjuk. A szabadalmaztatható találmánynak (szoftvernek) műszaki jellegűnek kell lennie. A bírósági jogértelmezés alapján a műszaki jelleg azt jelenti, hogy a szoftvernek (az abban adott eljárásnak) valamilyen természeti erőre (Naturkraft) kell vonatkoznia (15). Mi is az a természeti erő? A természeti erők eddigi alapmennyisége az anyag és az energia volt. Mindezek a mennyiségek ha nem is mindig kézzelfogható, de feltétlenül anyagi jellegű mennyiségek. Az „információ” ezzel szemben immateriális, nem anyagi „valami”. Azonban az információ is egzaktul mérhető és nem választható el az anyagtól abban az értelemben, hogy az információ terjedése, tárolása, feldolgozása mindenképpen anyaghoz kötött. Azt sem kell különösebben bizonygatni, hogy napjainkban az információ hihetetlen hatású termelőerő is lett, valószínűleg a legfontosabb az összes közül. Mindez megalapozza, hogy a műszaki jelleg kritériumába az információ kategóriája is bevonuljon, sőt abban alapvető szerepet kapjon. így Beyer azzal a javaslattal áll elő, hogy egy találmány műszaki jellegének meghatározásánál a következő definícióból kell kiindulni: „Egy műszaki jellegű találmány anyag, energia és információ tervszerű felhasználására vonatkozó, természeti törvények által meghatározott következmény elérését célzó kitanítás”. Beyer is rámutat arra, hogy az információ nem létezhet valamilyen „szubsztráthoz” való kötődés nélkül. Ez persze nem keverhető össze azzal a ténnyel, hogy maga az információ nem kötődik a hordozójához abban az értelemben, hogy az információ megjelenési formájában bár változhat, az információtartalom maga invariáns a tényleges hordozóra, a kódolási és dekódolási utasításra az adó- és vevőrendszerben. Azonban maga az információtartalom valahogy mindig kötődik az adóhoz és a vevőhöz. Enélkül ugyanis maga az információtartalom is elvész, nem lesz többé értelmezhető. Adó és vevő nélkül nincs értelme az információról beszélni. Jól szemlélteti ezt az a példa, hogy az információ mint megjelenési forma csak akkor juttatja el a benne foglalt kódolt információtartalmat a vevőhöz, ha az rendelkezik valami olyan többletinformációval (egy magasabb szintű „dekódolási utasítással”), amelyet maga az átvitt információ nem tartalmazott. A vevő képes csak a dekódolt „nyers” információt olyan összefüggésbe helyezni, amelyben az „adatok” valóságos tartalmat nyernek. Belátható, hogy szoftvereknél az adó a programozó ember, míg a vevő a számítógép. Ilyen értelemben tehát szoftverben megjelenő információt kódolni és dekódolni csak valamilyen anyagi adó (ember) és anyagi vevő (számítógép) tudhat. Ráadásul mindig meg fog maradni az információnak mint tartalomnak az ilyen jellegű, végső soron anyagi adóhoz és vevőhöz való kötődése, kötöttsége. Ez szoftvereknél többek között abban jelentkezik, hogy egy konkrét program mindig a forrásnyelv utasításkészlete és szintaxisa, illetve szemantikája által van meghatározva. Ez pedig a programot futtató számítógép logikai és fizikai felépítése által determinált. Hasonlóképpen nem választható el a programban foglalt műszaki jelleg sem valamilyen anyagi dologtól. A program műszaki jellegét tehát az abban kódolt információtartalom fogja meghatározni. Azonban a megközelítés módja lényegesen különbözik az előző fejezetben foglaltaktól: a program nem azért műszaki jellegű, mert műszaki jellegű információt tartalmaz. Aprogramok által tartalmazott információ szükségképpen műszaki jellegűvé tesz bármely programot! Ettől azonban a program még nem vált műszaki jellegű találmánnyá, mármint szabadalmazható találmánnyá az EPC 52. § értelmében. Ahhoz még további feltételek szükségesek: nevezetesen a műszaki célra orientáltság és a természeti erők által meghatározott működés, továbbá a már ismert kritériumok: újdonság, nem kézenfekvőség és az ipari felhasználhatóság. Ez utóbbi három kritérium vizsgálatára itt nem szükséges kitérni, mivel ezek vizsgálatának módszerei ismertek, és nem teremtenek többletkövetelményt a szabadalmaztatható szoftveres találmánnyal szemben. Egyben tekintve azt, hogy az eddig ismert programok és számítógépek működése egyértelműen természeti erők (gyakorlatilag ismert elektronikus áramkörök) által meghatározott, ennek a feltételnek a teljesülése sem okozhat problémát. Látható tehát, hogy valóban csak azt kell vizsgálni, hogy a műszaki célra orientáltság fennáll-e. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy adott szoftveres találmánynál, amely által nyújtott meggyőző műszaki többlethatás alátámasztja a szabadalmazhatóságot, nem kell görcsösen kapaszkodni másodlagos jelentőségű, ám „hagyományosan” műszaki jellemzőkbe. Ehelyett az érdemi vizsgálat súlypontját oda lehet helyezni, ahová kell: az újdonságra, a feltalálói lépésre és az ipari alkalmazhatóságra. Ehhez hasonló problémára mutat rá Anders (15), amikor megállapítja, hogy a mai bírói gyakorlatban a műszaki jelleg vizsgálata gyakran összekeveredik az újdonság és feltalálói lépés vizsgálatával. Ennek az az oka, hogy az
