Iparjogvédelmi Szemle, 1991 (96. évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 1. szám - Dr. Ficsor Mihály: A szolgálati találmányok és az újítások díjazásáról

36

Dr. Ficsor Mihály

fedési hányadra tekintettel korrigálják. A gyakorlatban — a felmérés és a pályázat tanúsága szerint — mégis az utóbbi módszer terjedt el.

PAMFLET „Szájensz fikaön”7)

Feltalált „a meteológusok részére egy hordozható hópehely- osztályozót, kitalálta a szaglátó szemüveget és a hajszálszámlálót, valamint — de ezt csak magánhasználatra — az álomregisztráló készüléket... Újból föltalálta az ecsetet (tapéták felragasztására kellett, mert a szintetikus ragasztóréteg sosem fogott), a sószórót, a teamelegítőt, a tojásfeltörőt, a végiggombolós csizmát (Uniterra utcáira való tekintettel), és ezt a legombolásos elvet továbbfejlesztve már nem állt távol attól, hogy a cipzárat is újból föltalálja...”8!

Az innovatív tevékenység e bájosan komor színekkel megfestett portréja rajzolódik ki egy NDK-beli szerző 1982-ben megjelent novellájából. Az elbeszélés antiutópia: „Uniterra” országáról szól, ahol az élet minden területét — így a gazdaságot is — teljes mértékben államosították.

Hasonlóan bohókás részleteket persze más írásokból is fel lehetne hozni, ha alaposan végigböngésznénk az Elbától keletre eső területek sajtóját, irodalmát. A kép, ami kirajzolódna, két, egymástól elütő szín kontrasztjára épülne: részben mint kedves, szánnivaló és — valljuk be — bolondos emberekként, részben pedig az innováció Don Quijotéjaiként, az értetlen és bürokratikus közeggel harcoló hősökként ábrázolná a feltalálókat és az újítókat.

Vajon sci-fi regénybe illő-e azt feltételezni, hogy e kép megváltozhat?

KOPERNIKUSZI FORDULAT

Induljunk ki abból, hogy elfogadjuk: az imént vázolt irodalmi, sajtóbeli kép a legutóbbi időkig lényegében megfelelően tükrözte a feltalálói (újítói) tevékenység hazai helyzetét. E kép azonban magyarázatot igényel.

„A szellemi javaknak jelentős szerepük van a folyamatos innovációs tevékenységben, közelebbről abban, hogy a gyártmányok mind magasabb használati értékkel rendelkezzenek, illetve azokat relatíve kisebb erőforrás-felhasználással lehessen előállítani, és az „újdonság varázsát” mint áralakító tényezőt is kihasználva előnyösebben lehessen értékesíteni a piacon. Ennek megfelelően különleges tőkeértéket képviselnek a versenyelvű piacgazdaságokban, mivel hasznosításuk révén a befektetett tőke gyorsabban térülhet meg, és különösen mivel innovációs többletnyereség (extraprofit, „technikai járadék”) forrásaivá válhatnak.

A jelzett előnyök azonban csak akkor realizálhatók, ha a szellemi javak hasznosítása meghatározott ideig de facto vagy de jure, relatív vagy abszolút monopolhelyzetben történik, amely kizárja az elvileg többször, több helyen is bevezethető szellemi termékek korlátlan engedély nélküli felhasználását, utánzását, elsajátítását...

A jogi oltalomból folyó monopolhelyzet teremtette kizárólagosság tehát elsődlegesen az innovációs többletnyereségre rásegítő jogi mechanizmusként hat. A többletnyereségnek a termék árában való jelentkezése azonban végső soron a kreativitással teremtett versenyelőnynek a piacon való realizálásától, az azokat piaci áruként realizáló innovációs vállalkozókészségtől függ.

Az innovációs többletnyereség- érdekeltség megfelelő intenzitása esetén a termelésben és a piacon működő vállalkozói közeg mint érdekeltségi centrum felől kialakul egy gazdasági szívóhatás („puli- mechanizmus”), erőteljes igény, innovációéhség a K+F szférában alkotott szellemi javakra, azaz létrejön a szellemi termékek keresleti piaca, és a magasabb innovációs nyereségráta reményében a vállalkozói tőke odaáramlása.”9)

E mechanizmusok természetes közege és előfeltétele a gazdasági verseny, a piacgazdaság, s azon belül is az , hogy a hagyományos reproduktív tevékenységből eredő monopolprofit és a hiányból eredő extraprofit ne jelentse a „könnyebb ellenállás” útját, és ne kínáljon nagyobb komparatív előnyöket, mint a hosszú távú, magas kockázattartalmú, innovációs többletnyereség.

E feltételek hiányában a vállalkozó az innovációban nem érdekelt. A feltaláló „házalhat” alkotásaival: a piaci kényszert, a gazdasági ösztönzést sem karizmatikus személyisége, sem a segítségül hívott nyilvánosság nem pótolhatja. S hogy valóban nem pótolja, arra számtalan, a sajtóban is közölt eset a bizonyíték. Hópehely- osztályozó és egyebek. „Szívóhatás” hiányában a feltaláló nem tudja, mire van igény. Sőt, általában semmire sincs igény: bármily jó megoldásról is legyen szó, azt az alkotónak kell „betuszkolnia” a termelésbe.

Természetesen a ráhatás, a „push- mechanizmus” közhatalmi eszközei, a jogszabályi kötelezések is csak formális megoldást adhatnak — s formális megoldásokat eredményeznek. A „mozgalmi” módszerek és az erkölcsi elismerés lenyűgözően ötletes formái (Kiváló Feltaláló arany, ezüst, bronz fokozat, Kiváló Újító arany, ezüst, bronz fokozat) pedig már csak azért sem pótolhatták a szellemi termékek keresleti piacának gazdasági szívóhatását, mert a „mozgalom” és a kitüntetés címzettje nem a vállalkozó, hanem az alkotó.

Tovább élezte e helyzetet az, hogy míg a feltalálók részére a személyi jövedelemadóról szóló, évenként változó törvények lényegében változatlanul biztosították a részleges adómentességet és költségátalány- számítási lehetőséget (ez utóbbit a „rossz nyelvek” adókedvezménynek nevezik), ad-